2022-ben sokunk számára vált kézzelfoghatóvá, hogy a klímaváltozás már nem csupán egy távoli, elméleti fenyegetés, hanem a mindennapokat formáló valóság. Az év augusztusának végére az elmúlt kilencven év legszárazabb hónapjai zárultak le Magyarországon, miután az Alföldön olyan mértékű aszály alakult ki, amilyet korábban legfeljebb szélsőséges példaként emlegettek a szakemberek és a tankönyvek. Egyes régiókban az éves csapadékmennyiség alig haladta meg a 300 millimétert, így gyakorlatilag sivatagi körülmények alakultak ki a térségben.
Sokan akkor még abban bíztak, hogy 2022 egyszeri, rendkívüli év volt, amely ugyan súlyos és komoly figyelmeztetés, mégsem válik új normává. Azóta azonban egyre inkább az látszik, hogy nem kivételes eseményről, hanem egy tartósan átalakuló klímáról beszélünk. Európa ráadásul gyorsabban melegszik, mint a világ többi része. A Copernicus Klímaváltozási Szolgálat legfrissebb, 2025-re vonatkozó jelentése szerint a kontinens kétszer olyan gyorsan melegszik, mint a globális átlag, és a Kárpát-medence az egyik legveszélyeztetettebb térségnek számít. Az ESOTC (European State of the Climate) jelentése szerint 2025 az 1992 óta mért három legszárazabb év egyike volt, tavaly májusban pedig Európa mezőgazdasági területeinek 35 százalékán mértek extrém aszályt.
Magyarországon az idei tavasz azonban újra aggasztó képet mutat. A HungaroMet elemzése szerint az április kifejezetten kedvezőtlenül alakult mezőgazdasági szempontból: az ország jelentős részén alig hullott csapadék, több helyen pedig egy hónapja egyáltalán nem is esett eső. Az elmúlt 30 napban 25-45 milliméterrel, az elmúlt 90 napban pedig 20-70 milliméterrel maradt el a csapadék az átlagostól. A felszínközeli talajréteg országszerte kritikusan száraz, a föld porzik, és egyre több helyen már repedezik is. Tavaly nagyjából 550 ezer hektárt sújtott aszálykár, a biztosítók közel 45 milliárd forintnyi kártérítést fizettek ki, az idei év azonban még súlyosabb lehet: jelenleg az ország területének mintegy 90 százalékát veszélyezteti az aszály. A legsúlyosabb helyzet továbbra is az Alföldön és a Duna–Tisza közén alakult ki, de a vízhiány már a Dunántúl jelentős részét is kritikusan érinti.
A kérdés így már nem az, hogy van-e aszály, hanem az, hogy milyen következményekkel kell szembenézni. Mit jelent ez a mezőgazdaság, az állattartás, a természetes élőhelyek, sőt hosszú távon az emberi életminőség szempontjából? Erről beszélgettünk Jakab Gusztáv ökológussal, természetfotóssal, az ELTE habilitált egyetemi docensével, aki közel harminc éve követi az Alföld ökológiai változásait, és terepi munkája során közvetlenül látja azt a folyamatot, amelyet már nem túlzás ökológiai katasztrófának nevezni.
„Add már, uram, az esőt!”
Jakab Gusztáv szerint az idei aszályt nem lehet pusztán azzal magyarázni, hogy márciusban és áprilisban rendkívül kevés csapadék hullott, hiszen bár ez valóban súlyosbítja a helyzetet, a probléma gyökere jóval mélyebbre nyúlik. Az ökológus elsősorban az Alföld középső részét járja rendszeresen, évente akár 200–300 kilométert is gyalogol a pusztákban, hogy felmérje a Natura 2000-es területek ökológiai állapotát. Ez az Alföld területének mintegy 20 százalékát jelenti. Emellett más kutatási munkái révén is csaknem harminc éve figyeli a táj változásait, így ha valaki, ő a saját szemével is végigkísérte a klímaváltozás hatásait a régióban.
Nem véletlen, hogy ő is úgy látja, hogy a 2022-es év egyértelműen fordulópontot jelentett. Akkor még ő maga is abban reménykedett – saját szavaival élve naiv módon –, hogy ez csupán az évszázad aszálya lesz, egy egyszeri, rendkívüli esemény, amely nem ismétlődik meg. Azóta azonban világossá vált számára, hogy nem erről van szó. 2022 óta ugyanis gyakorlatilag minden évben újra megjelenik ugyanaz a probléma, és ha összeadjuk az azóta lehullott csapadék mennyiségét, majd összevetjük azzal, amennyinek a sokéves átlag alapján le kellett volna esnie, akkor az elmúlt négy évben már körülbelül egy teljes év csapadéka hiányzik.
Vagyis önmagában nem az idei tavasz rendkívüli szárazsága a legnagyobb baj, hanem az, hogy a hiány évek óta folyamatosan halmozódik.
Az ökológus – aki már több fotóriportjában, cikkében és bejegyzésében is figyelmeztetett a problémára – szerint különösen aggasztó, hogy mára már nemcsak felszíni vízhiányról beszélhetünk, hanem a talajvíz szintje is drámai mértékben csökken. Korábban elsősorban a Homokhátságot tartották kritikus területnek, ahol a talajvíz helyenként 4–6 métert is süllyedt. Most azonban ugyanez a jelenség már a Tiszántúlon is egyértelműen mérhető. Ez azért jelent különösen súlyos problémát, mert a „növények gyökérzónája két irányból jut vízhez: felülről a csapadékból, alulról pedig a talajvízből, amely kapilláris vízemelés révén táplálja a felsőbb talajrétegeket”.
Most azonban egyik irányból sem érkezik elegendő utánpótlás. „Felülről alig esik eső, alulról pedig a lesüllyedt talajvíz már nem képes elérni a gyökérzónát. A csapadék és a talajvíz nem ér össze, vagyis a rendszer szó szerint megszakadt. Már annyi csapadék sem hullik, hogy az visszatölthetné a talajvízkészleteket” – hangsúlyozta az ökológus, aki kamerájával folyamatosan dokumentálja is a változásokat az Alföldön.
Ehhez társul a folyamatosan emelkedő átlaghőmérséklet, amely tovább fokozza a párolgást, és még gyorsabban szárítja ki a talajt. Jakab Gusztáv szerint a vízről szóló közbeszédben gyakran megfeledkezünk arról, hogy a víznek nemcsak gazdasági haszna van – hiszen a víz nem csak öntözővíz, ivóvíz vagy az állatok itatása miatt fontos –, hanem alapvető klímaszabályozó szerepe is van a tájban. A víz jelenléte ugyanis stabilizálja a helyi klímát, a párolgás pedig természetes hűtőrendszerként működik. „A természet mintha kétségbeesetten próbálná visszahűteni önmagát, ezt pedig csak párologtatással tudná megtenni” – fogalmazott.
Csakhogy ma már nincs miből párologtatni.
A talaj kiszárad, utána a növényzet is kiszárad, és amikor megszűnik ez a természetes hűtőmechanizmus, a levegő és a talaj még gyorsabban melegszik fel. Ezt pedig már az emberek is közvetlenül érzik. Szerinte ezért tévedés kizárólag csoportérdekek mentén gondolkodni a vízről – hogy az a gazdának kell, a turistának, a horgásznak vagy az állattartónak. A természetes vizes ökoszisztémák hőmérséklet-szabályozó szerepe minden ember számára létfontosságú, függetlenül attól, hogy közvetlenül megélhet-e belőle, vagy sem.
„Éppen ezért lenne kulcsfontosságú a víz visszatartása. Csakhogy mostanra sok helyen már nincs mit visszatartani” – figyelmeztetett az egyetemi docens. Ugyanis hiába tömnek el csatornákat, vagy próbálnak vízvisszatartási beavatkozásokat végezni, ha nincs víz a rendszerben. A folyókban is egyre kevesebb a víz, így sok helyen már azokat sem lehet kivezetni. Jakab Gusztáv szerint emiatt ma már jóval rosszabb helyzetben vagyunk, mint 2022-ben, az aszálykatasztrófa előtt, ezúttal ugyanis már magunk mögött húzzuk az elmúlt négy év hiányát is.
Őshonos fajok veszhetnek oda
Jogosan merülhet fel a kérdés az olvasókban, hogy ha az idei tél végre ismét hozott havat, az miért nem jelentett bármiféle enyhülést. A szakember szerint erre a válasz egyszerű, hiszen hogyha feltételezzük, hogy száz milliméter hiányzik, azt húsz milliméter csapadékkal egyszerűen nem lehet pótolni. Vagyis a tél csapadéka rövid távon ugyan javíthatott bizonyos helyzeteken, de az elmúlt évek felhalmozódott vízhiányát érdemben nem tudta kompenzálni.
Az aszály okairól beszélve gyakran előkerül a folyószabályozások kérdése is, hiszen egyre többször merül fel a kérdés, hogy vajon az iparosodás korában végzett lecsapolások, a mocsarak felszámolása és a folyók szabályozása mennyiben járult hozzá ahhoz, hogy ma ilyen súlyos vízhiánnyal küzd az Alföld. Az ökológus szerint ebben valóban komoly felelősségünk van. Mint mondta, az Alföldet részben mi magunk szárítottuk ki, a nagy lecsapolások során ugyanis megszüntették a sárréteket, felszámolták az alföldi nagy mocsár- és lápvilág jelentős részét, ugyanakkor fontos látni, hogy ma már bármennyire is furcsán hangzik, az Alföld alapállapota természeténél fogva mégis vizes.
A mélyebb fekvésű területeken, a gyepterületeken egészen 2022-ig teljesen természetes volt, hogy időszakos vízállások alakultak ki. A szikes pusztákban sekélyen megállt a víz, tavasszal pedig jellemző volt, hogy gumicsizmával lehetett csak közlekedni. Most azonban ezek a területek is eltűnőben vannak. Azok a kisebb vizes élőhelyek, amelyek még túlélték az 1880-as évek nagy lecsapolásait, most szűnnek meg végleg.
Ez egy valódi ökológiai katasztrófa, amely a szemünk előtt zajlik
– hangsúlyozta.
Ez pedig korántsem túlzó kijelentés, ugyanis nemcsak a mocsári növények tűnnek el, hanem a kétéltűek és a vízimadarak élőhelyei is néhány éven belül megszűnhetnek. A Tiszántúlon ma már természetes vizes élőhelyek szinte csak ott maradnak fenn, ahol a nemzeti parkok – például a Hortobágyi vagy a Körös–Maros Nemzeti Park – mesterséges elárasztással próbálják fenntartani őket. Ez azonban csak tűzoltás, ugyanis minden más területen ezek az élőhelyek vagy teljesen eltűnnek, vagy olyan súlyos károsodást szenvednek, amelyet később rendkívül nehéz lesz helyreállítani. És nem is néhány apró foltról van szó, hanem hatalmas területekről.
Arra a kérdésre, hogy konkrétan mely fajok kerülnek a legnagyobb veszélybe, Jakab Gusztáv azt mondta, hogy „gyakorlatilag minden olyan növény és állat, amely valamilyen módon a vízhez kötődik”. Pedig nem mély tavakra kell gondolni, sok esetben már néhány centiméteres, sekély tavaszi vízborítás is elegendő lenne ahhoz, hogy ezek az élőhelyek működjenek.
A kétéltűek közül különösen veszélyeztetettek a gőték, valamint a vöröshasú unka, de az Alföld szinte valamennyi kétéltűfaja komoly veszélyben van. Ugyanez igaz a sekély vizekhez kötődő vízinövényekre, hínárfajokra és mocsári növényekre is.
A helyreállításra természetesen vannak kezdeményezések. A nemzeti parkok és természetvédelmi civil szervezetek – például a Vízőrzők – számos mintaterületen próbálnak eredményeket elérni, Jakab Gusztáv szerint azonban itt nagyságrendi problémáról van szó. Ezek a projektek ugyan kétségkívül fontosak, de az összes érintett területnek csupán nagyon kis százalékát érintik. Miközben a probléma rendszerszintű, a beavatkozások többnyire lokálisak. Ha pedig a jelenlegi tendencia folytatódik, ezek a megmaradt területek is könnyen ugyanarra a sorsra juthatnak. A szakember szerint idővel csak oázisszerű élőhelyek maradhatnak fenn – hasonlóan ahhoz, ahogyan a sivatagokban elszórtan megmaradnak a vízhez kötődő, életet jelentő foltok.
A mezőgazdaság a földbe állhat
Az aszály azonban nemcsak a természetes élőhelyeket veszélyezteti, hanem közvetlenül a mezőgazdaságot és az állattartást is, és különösen súlyosan érinti a legelő állatokat és a takarmányellátást. Az egyetemi docens szerint az árterületek ebből a szempontból kulcsszerepet játszanak, hiszen ezek biztosítják a legtöbb állat számára a viszonylag olcsó és jó minőségű takarmányt, illetve a legeltetés lehetőségét. Persze, ha nincsen aszály…
Egy átlagos évben egy jó alföldi, például ecsetpázsitos szikes rétről hektáronként akár hét-nyolc körbála szénát is be lehet takarítani. Az idei évben – és több esetben már 2022 óta is – ennek töredéke sem terem meg. Sok helyen még egy körbála sem jön össze hektáronként, a hozam mindössze 0,7-0,8 körbála körül alakul. „Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy nem éri meg beindítani a traktort, de nem éri meg a kaszálógépbe üzemanyagot tölteni sem, mert olcsóbb máshonnan megvenni és odaszállítani a szénát, mint elvégezni a munkát. A gazdák helyzetét azonban megnehezíti, hogy a területeiket használniuk kell, a fenntartási kötelezettségek továbbra is megmaradnak, miközben a föld már alig ad valamit cserébe.
Hasonlóan súlyos a helyzet a kukoricatermesztésben is. Jakab Gusztáv szerint Magyarország középső részén ma már gyakorlatilag nem lenne érdemes kukoricát vetni, ennek ellenére sokan mégis ezt teszik. A kukorica hagyományosan a magyar gazdák egyik legfontosabb növénye, mert jól értékesíthető, magas hozamú, igazi „piacos termék”. Amikor jó év van, komoly bevételt jelent, így nemcsak a megélhetést biztosítja, hanem fejlesztésekre, beruházásokra is lehetőséget ad. Csakhogy ez ma egyre kevésbé működik.
A kukorica ugyanis magas vízigényű növény, rosszul viseli a szárazságstresszt, ezért az aszályos években a termésbiztonság drámaian romlik.
Sokan ezért már csak a területalapú támogatások miatt vetik, ezek nélkül a gazdálkodás ugyanis fenntarthatatlanná válna, de egyre többen már nemcsak gondolkodnak a feladáson, hanem ténylegesen fel is hagynak a termeléssel.
A kukorica kérdésében Jakab Gusztáv szerint fontos tisztázni azt is, hogy a laikusok gyakran egészen másként gondolnak erre a növényre, mint ahogyan az valójában szerepel a mezőgazdaságban. Sokan a főtt kukoricára vagy a csemegekukoricára asszociálnak, pedig a földeken termesztett kukorica döntő többsége nem közvetlen emberi fogyasztásra kerül, hanem ipari alapanyagként működik. Takarmánygyártásban használják fel, vagy különböző élelmiszeripari és ipari termékek – például izocukor, keményítő és más alapanyagok – készülnek belőle. Nagy része takarmánykeverőkbe kerül, majd például sertéstelepeken hasznosul. Ez tehát egy komoly üzlet, jelentős exportpiaccal, de nem klasszikus értelemben vett élelmiszer-termelés.
A probléma viszont az, hogy ez a rendszer mára egyre kevésbé fenntartható.
Jakab Gusztáv szerint valamilyen irányváltás elkerülhetetlen lesz, de egyelőre nagy kérdés, hogy mi lehet az alternatíva. Nem biztos, hogy egyszerűen csak más növényre kell átállni – lehet, hogy teljes tájhasználati változásra lesz szükség. Ahogy fogalmazott: „a természettel nem lehet felvenni a harcot”.
Olyan tájhasználati formákat, amelyek nem illeszkednek a megváltozott klímához és a talaj adottságaihoz, nem szabad tovább erőltetni, mert azzal csak még súlyosabb problémákat okozunk. Szerinte sokkal inkább meg kell találni azokat a gyepgazdálkodási formákat és növényfajokat, amelyek ezt a klímát még elviselik, és amelyekre állattartást lehet alapozni.
A jövő egyik kulcsa így például az lehetne, hogy olyan növényfajokat termesztünk, amelyek jobban bírják a szárazságstresszt. A kukoricával pontosan az a gond, hogy a legtöbb fajta rosszul viseli ezt a terhelést. Ezzel szemben a cirok sokkal jobban tűri a szárazságot, ezért egyre több gazda kezd kísérletezni vele. A probléma itt az, hogy a cirok jóval kevésbé piacos, mint a kukorica: nehezebb értékesíteni, kisebb a felvevőpiaca, így a gazdák számára gazdaságilag kevésbé vonzó választás. Mégis egyre többen próbálkoznak vele, mert a jelenlegi körülmények között hosszú távon sokkal reálisabb alternatívát jelenthet.
Továbbá nem feltétlenül a nagy létszámú tejelőszarvasmarha-tartásra kell gondolni, hanem például kisebb létszámú birka- vagy kecsketartásra, olyan rendszerekre, amelyek jobban alkalmazkodnak a szárazodó tájhoz. Ez természetesen óriási visszalépésnek tűnhet a jelenlegi intenzív mezőgazdasághoz képest, de szerinte a valódi kérdés az, hogy meddig tudja még tolerálni a hazai gazdaság a jelenlegi, fenntarthatatlan rendszert. Úgy látja, előbb-utóbb maga az Európai Unió, a bankok és a biztosítók is kénytelenek lesznek ezt kimondani.
Ugyanis nem lehet hosszú távon területalapú támogatást adni arra, hogy valaki elveti a kukoricát, majd az egyszerűen elporlad a nyári hőségben.
Nem lehet öntözési támogatást fenntartani olyan területeken, ahol erre nincs valós vízbázis, és a biztosítók sem fognak szívesen terméskár-biztosítást kötni olyan helyekre, ahol a veszteség gyakorlatilag borítékolható.
És ez nem csak a mezőgazdaságra lesz igaz. Ugyanez a logika vonatkozik más ágazatokra is, például arra, hogy szabad-e vízigényes iparágakat – például akkumulátorgyárakat – olyan területekre telepíteni, ahol már most is súlyos vízhiány van. A kiszáradó Alföld közepére szerinte nem szabad további vízigényes ipart vinni, mert ezek a beruházások hosszú távon szintén fenntarthatatlanná válnak, és végül bezárásra lesznek ítélve.
Ez azonban már túlmutat az agráriumon, komoly gazdasági kérdéssé válik. Jakab Gusztáv szerint Magyarországon a klímaváltozás gazdasági következményeiről még mindig jóval kevesebb szó esik, mint kellene, pedig az aszály nemcsak természeti probléma, hanem nagyon komoly gazdasági visszaesést is előidézhet. Ha pedig a jelenlegi mezőgazdasági modell fenntarthatatlanná válik, annak hatása messze túlmutat a földeken – az egész vidéki társadalom szerkezetét át fogja alakítani.
Elnéptelenedhet a vidék
Az ökológus már a saját környezetében is nap mint nap érzékeli, hogy a klímaváltozás már most átalakítja a vidéki társadalmat, és hosszú távon demográfiai folyamatokat is felgyorsíthat. Bár az Alföldön élőknek ma már csak kisebb része dolgozik közvetlenül a mezőgazdaságban, azok számára, akik ebből próbálnak megélni, a helyzet egyre kilátástalanabb. A gazdák panaszkodnak, és frusztráltak: nem tudják eltartani az állataikat, kiszáradnak a gyümölcsösök, egész nyáron öntözni kellene a kerteket, miközben a víz egyre kevesebb, és egyre drágább erőforrássá válik.
Jakab Gusztáv szerint akik nem nagy cégeknél dolgoznak, hanem kisebb családi gazdaságokat próbálnak fenntartani, azok közül sokan egyszerűen elhagyják ezeket a területeket. Ez pedig egy jóval nagyobb folyamat része. A szakember szerint az Alföld egy újabb „pusztásodási” folyamat előtt áll. Ez a fogalom nem új, a magyar tudomány ugyanis már évszázadok óta használja arra a történelmi folyamatra, amikor a tatárjárás után a sűrű településhálózatot fokozatosan felváltotta a mezővárosok ritkább rendszere. Most szerinte pontosan valami hasonló zajlik újra.
Ez azt jelentheti, hogy a kisebb települések fokozatosan elnéptelenednek, az emberek pedig a nagyobb városokba, régióközpontokba vagy Budapestre költöznek.
Ezt nemcsak a klímaváltozás, hanem általában az urbanizáció is erősíti, de az aszály jelentősen felgyorsítja ezt a folyamatot. Hiszen ha a vidék egyre kevésbé élhető, és egyre kevésbé biztosít megélhetést, akkor természetes reakció, hogy az emberek máshol keresnek stabilabb életet.
Az ökológus szerint ez jól látható például Békés vármegye lakosságszámának drasztikus csökkenésében is. A mezőgazdaságból ugyanis ma már csak leginkább a nagyobb vállalkozók és a jelentős földtulajdonnal rendelkezők tudnak megélni, míg a kisebb családi gazdaságok egyre súlyosabb helyzetbe kerülnek – és ez a folyamat a következő években várhatóan tovább fog erősödni.
Amíg nincs összehangolt lépés, az erdősítés is csak porszem a gépezetben
A klímaváltozás elleni válaszok között sokáig kiemelt helyen szerepelt az erdősítés gondolata is, mondván, ültessünk több fát, növeljük az erdőterületeket, ezzel csökkenthetjük a felmelegedést, és javíthatjuk a környezet állapotát. Jakab Gusztáv szerint azonban ez sem ilyen egyszerű kérdés.
Az erdősítési programok legnagyobb problémája szerinte ugyanis az, hogy ma már nem is igazán tudjuk, milyen fát kellene ültetni, amely valóban képes lenne hosszú távon fennmaradni ebben a gyorsan változó klímában. Emiatt nem is támogatná azt, hogy idegenhonos fajokat hozzunk be például Ázsiából, és azokat próbáljuk meghonosítani, sokkal inkább a hazai fafajok közül kellene megtalálni azokat, amelyek még alkalmazkodni tudnak.
A mezei szilt például az egyik lehetséges jó opciónak tartja, mert viszonylag jól bírja a szárazságot, ugyanakkor ennek is vannak komoly problémái, hiszen bizonyos betegségek kifejezetten az idősebb fákat veszélyeztetik. De még azokkal a fafajokkal is súlyos gondok vannak, amelyekről korábban azt gondoltuk, hogy jól tűrik a szárazságot. A tölgyek állapota is egyre rosszabb, pedig sokáig úgy tekintettek rájuk, mint viszonylag jól ellenálló fajokra. Példaként megemlítette, hogy Békés vármegyében például ezerhektáros nagyságrendben pusztulnak ma már az erdők, csúcsszáradás figyelhető meg, a fák legyengülnek, és egész erdőrészletek száradnak ki.
Vagyis már nem arról van szó, hogy néhány érzékeny faj nehezen viseli a változásokat, hanem arról, hogy a teljes táj ökológiai rendszere kezd megbillenni.
A kérdés így már nem is feltétlen csak az, hogy szükség van-e beavatkozásra, hanem az, hogy van-e még idő valódi, rendszerszintű változtatásokra.
Nagy feladat vár az új kormányra
Jakab Gusztáv szerint az új politikai ciklus egyik legfontosabb feladata éppen ez lenne. A közelgő kormányzati átmenet kapcsán úgy fogalmazott, hogy végre „nem látványberuházásokra és PR-akciókra lenne szükség, hanem valódi stratégiára”. Nem arra, hogy amikor már kitör az aszály, kapkodva elkezdünk területeket elárasztani, mert ez legfeljebb tűzoltás. És mint tudjuk, nem a tüzet kell oltani, hanem megakadályozni, hogy egyáltalán tűz legyen…
Ehhez szerinte azonban komoly tájhasználati átalakításokra lenne szükség: az egész Alföld vízgazdálkodását újra kellene gondolni. „Olyan léptékű változásra lenne szükség, mint amilyet a 19. században Széchenyi István és Vásárhelyi Pál hajtott végre a folyószabályozások idején” – magyarázta. Nem elegendő néhány csatornát feltölteni vagy egy-egy mintaterületen vizet visszatartani. Az egész rendszerhez kellene hozzányúlni. Az embereknek persze fájna, ha a földjeiket elárasztanák, ha megváltozna a jelenlegi gazdálkodási rendszer, ha alkalmazkodni kellene egy teljesen új valósághoz, a legnagyobb problémát mégis az okozza, hogy
nincs is ehhez elegendő víz.
Na de hogy is van ez? A most leköszönő miniszterelnök, Orbán Viktor korábban azt mondta, hogy „Magyarországról több víz távozik, mint ami bejön. Van feleslegünk. Ha akarjuk, és szükség van rá, bárhova el tudjuk vinni, ha szükség van. Magyarország vízhiányban nem szenved”.
Hát nagyon úgy tűnik, hogy mégsem…
Az ökológus szerint ezért most a legnagyobb kérdés az, hogy a társadalom egyáltalán megérett-e arra, hogy felismerje a probléma valódi súlyát. Elárulta, hogy sokszor kérdezik tőle, miért nem történik semmi. Miért nem lépnek a döntéshozók, miért nem történik valódi beavatkozás. Erre azonban gyakran csak egy rövid választ tud adni: „azért, mert még nem fáj eléggé”.
Ugyanis amíg a társadalom jelentős része nem érzékeli közvetlenül a problémát, addig nehéz valódi politikai és gazdasági fordulatot elérni.
És hogy mit várhatunk az előttünk álló forró nyártól? Arra a kérdésre, hogy az áprilisi állapotokból lehet-e következtetni a következő hónapok viszontagságaira és az aszály súlyosbodására, Jakab Gusztáv elárulta, hogy ezt nehéz meghatározni, hiszen az időjárás rövid távon mindig tartogathat meglepetéseket, és akár az is előfordulhat, hogy a következő héten hirtelen nagy mennyiségű csapadék érkezik hazánkba is.
A probléma azonban az, hogy közben az óra folyamatosan ketyeg. A növények az aszályos időszakban károsodnak, és ez a károsodás nem mindig visszafordítható. A klímaváltozás pedig minden élőlényre, így az emberekre is komoly veszélyt jelent. Az ökológus meggyőződése szerint – és mint hangsúlyozta, erre komoly szakirodalom is létezik – a század végére a halálozási okok aránya jelentősen megváltozhat.
A jelenleg vezető daganatos megbetegedések helyett egyre inkább a magas hőmérséklettel összefüggő problémák, elsősorban a keringési betegségek és a hőség okozta halálesetek kerülhetnek előtérbe.
Amikor ugyanis heteken keresztül 40 fok körüli csúcshőmérsékletek vannak, és éjszaka sem hűl le a levegő 25-30 fok alá, az rendkívüli módon megterheli az emberi szervezetet. Az emberek nem tudják kipihenni magukat, a szervezet folyamatos stressz alatt működik, és ez hosszú távon súlyos egészségügyi következményekkel jár. Mindez pedig szorosan összefügg azzal, hogy nincs elég víz a tájban. Nincs, ami lehűtse a környezetet, nincs, ami visszafogja az Alföld felhevülését.
„Nem szép kilátás” – fogalmazott a szakember, de szerinte pontosan efelé haladunk, ha most sem történik valódi változás.
(Borítókép: Illusztrált képünkön kiszáradt talaj látható. Fotó: Czeglédi Zsolt / MTI)
5 könyv
Több mint 600 meghökkentő, érdekes és tanulságos történet!
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!