Alföldi Róbert főszereplésével mutatták be nemrég a budaörsi Latinovits Színházban az Ivánka bácsi című Csehov-darabot (ismertebb címén a Ványa bácsit), Keresztes Tamás rendezésében. Az előadás egyik főszereplője Hartai Petra, aki a Kaposvári Egyetem színművész szakának elvégzése után a szombathelyi Weöres Sándor Színházban kezdte a pályáját, és már egyetemistaként bele kellett kóstolni a kultúrharcba, amikor Vidnyánszky Attilát kinevezték az egyetemén intézetvezetővé, majd sorra kirúgták a tanárait, végül az osztályfőnökét is.

A hamarosan harmincnégy éves színész mégis azt mondja, nem érezte döcögősnek az indulását, mert mindig volt, aki fogta a kezét. Szombathely után szabadúszó volt, eljátszotta a Látom, amit látsz című magyar film főszerepét, de játszott a Nagykarácsonyban is. Már öt éve a budaörsi színház társulatának tagja. Többször jelölték a Színikritikusok Díjára (a Katharina Blum elvesztett tisztessége és Az igazság gyertyái című előadásokért), tavaly mégis egészen más okból került a neve a sajtóba: a hírben etikai és erkölcsi gátak nélkül elmerülő bulvár az ő nevét is megemlítette kollégája és barátnője, Koós Boglárka öngyilkossága kapcsán. Hartai Petra ekkor törölte magát a közösségi médiából, és most azt mondja: egyelőre örül, ha engedik, hogy odafigyeljen saját magára. Interjú.

A budaörsi Ivánka bácsi már a második Ványa bácsi-feldolgozás, amelyben játszik. Még gyakornok volt, amikor 2015-ben Szombathelyen bemutatták a Ványa bát, a budaörsi előadásban is játszó Mertz Tiborral a címszerepben.

Én akkor kaptam meg az első kis szeretet-adagomat mind a nézőktől, mind a szakmától. Nagy mérföldkő volt az a Ványa az életemben, Réthly Attila rendezte. Nagyon szerettem Szonyecskát játszani, a szakdolgozatomat is abból írtam: az Irvin D. Yalom által leírt négyféle egzisztenciális szorongást – halálfélelem, szabadság, elszigeteltség, értelemnélküliség – társítottam a szereplőkhöz. Izgalmas utazás volt elmélyülni a pszichológiában, és rájönni, lehetetlen teljesen elválasztani a szerepet a színésztől, mert minden függ attól is, hogy annak a színésznek mi történt az életében. Pedig én ennél ösztönösebb színész vagyok, mindig irigykedem, ha valaki olyan okosan beszél a szakmánkról, ahogy én nem tudok. Úgy érzem, sokkal több van bennem ezzel az egésszel kapcsolatban, mint amit ilyenkor meg tudok fogalmazni.

Hartai Petra az Ivánka bácsi című darabban

Budaörsi Latinovics Színház

Személyes érintettségből választotta épp a szorongás kutatását?

Nem, akkor még nagyon fiatal voltam, akkor még, a húszas éveimben nem szorongtam semmin, vagy nem vettem észre.

A harmincas éveire megjött a szorongás?

Azt hiszem, igen. Az életünk része a szorongás, a kérdés az, hogyan kezeljük. Korábban sosem értettem, miért mondják mindig, hogy „legyél jelen”, spirituális túlzásnak tűnt. De megtapasztaltam, mennyire fontos ez: ha nem szeretnék sem a múlttal, sem a jövővel foglalkozni, rá tudom magam kényszeríteni, hogy csak a jelenben legyek, különben nem tudnék jól lenni. Nagy felfedezés volt, hogy ki tudom tépni magamat a szorongásból. Nekem nagyon bejött a keresztrejtvény-fejtés, mert az rögtön behúz a jelenbe: rögtön kell valamin gondolkodnom. Vagy beteszek egy podcastet, vagy gyorsan beszélgetést kezdeményezek valakivel. Ezek sokszor működnek, és ez fantasztikus. Megértettem, miért beszélnek erről ennyit az emberek. Persze, még gyakorolnom kell, néha ez nem könnyű.

Ha pedig az ember nem akar jelen lenni, előveszi a TikTokot, és akkor megszűnik minden. Szerintem ez az egyik legveszélyesebb dolog, ettől féltem a következő generációt, a kapcsolódások hiányától. Hogy lehet, hogy egy családban a másfél éves gyerekek is az iPadet nézegetik a családi vacsorán? Volt egy idő, amikor minden közösségi oldalról lejöttem, a Facebookra nem is mentem vissza, és baromi jó érzés. Csak az események hiányoznak: semmiről nem tudok, mindenről utólag értesülök. De az, hogy lássam mindenki gondolatait, nem hiányzik:

semennyire nincs jelen a tapintat, és fontosabb, hogy elmondhasd a véleményedet, mint hogy mit okozol vele.

Ne legyen fontosabb az ego az empátiánál! A kamaszok szokták összekeverni az őszinteséget azzal, hogy azonnal kimondod, amit gondolsz, függetlenül attól, hogy rombolsz-e vele. És ez még a mi közegünkben is sokszor így van, hiába empatikusabbak talán másoknál a művészek.

Hartai Petra

HVG / Cabrera Martin

Már egyetemistaként belekóstolhatott – ha akart, ha nem – a magyarországi kultúrharcba: a Kaposvári Egyetem színészosztályába járt, amikor egyszer csak az egyetem Színházi Intézetének élére ültették az intézménnyel addig semmilyen kapcsolatot nem ápoló Vidnyánszky Attilát, akit később mindenféle tudományos fokozat nélkül egyetemi tanárrá is kineveztek. Amíg a színészosztályba járt, Vidnyánszkyék sorra kirúgták a tanáraikat, majd az osztályfőnöküket, Kocsis Pált is, ami ellen az osztálya nyílt levélben tiltakozott, hiába. Milyen volt ez húszévesen átélni?

Amikor kinevezték Vidnyánszky Attilát, valahogy még fel se fogtuk, mi ez, hiába rebesgették, hogy valami lesz. A felsőbb évesek jobban féltek, de mi be voltunk zárkózva, az osztályfőnökünk megvédett. De azért amikor kirúgták az összes tanárunkat, és nem hoztak helyettük új embereket, az megdöbbentő volt.

Be volt írva, hogy Marika nénivel lesz óránk, de Marika néni nem jött.

Jó, a végén ötöst kaptunk, de azért mi fejlődni is szerettünk volna.

Kocsis Pali még így is olyan közeget tudott teremteni számunkra, amiben továbbra is az volt a fontos, hogy alkotunk. Vigyázott ránk, lehetőségeket teremtett nekünk. Szóval annyira nem éreztük ezt meg, persze nyilván egy csomó óránk elmaradt és egy csomó tudástól elestünk. De amikor még Palit is kirúgták, pedig már csak egy év volt hátra… Azt nem lehetett volna még megengedni? Miközben minden meg volt ígérve: duális rendszer, lovaglás… Hát én egy lovat nem láttam az öt év alatt. És egy duális rendszert se. Nagyon szomorú volt.

Ijesztő volt, hogy ezek szerint ilyen a magyar színházi közeg?

Nem. Később, az SZFE-ügynél jobban láttuk, hogy ebből baj lesz, addigra láttuk át jobban a helyzeteket. Azt gondoltuk, ezt nem tehetik meg velünk. Mindig azt gondoljuk, hogy ezt nem tehetik meg, aztán mindig minden megtörténik mégis. És közben szépen kitolódik az ingerküszöbünk. De szép volt, hogy annyian jöttek tüntetni, hogy annyian kimentek az utcára.

Maguk is ki mertek állni, és nyílt levéllel próbáltak küzdeni magukért.

Tisztán emlékszem, milyen lázasan írtuk azt a levelet, már Budapesten, az Ellátóban. Forradalmárok voltunk. Olyan volt, mint a meztelenkedős akciónk (Hartai Petráék osztálya és Csapó Virág tanár úgy tiltakozott az egyetemen bevezetett poroszos dress code ellen, hogy egy órán meztelenül, a testüket a tankönyvekkel takarva vettek részt – K. B.): az egész egyetem azt mondta, hogy ők is jönnek utánunk. Aztán az ember hátranéz, és nincs mögötte senki. Ez már egyszer megtörtént, de azért azt mondtuk, azt a levelet már csak magunknak is megírjuk.

Finoman szólva is turbulens időszakban zajlott az egész eddigi pályája, a kultúrharc legutóbbi tíz évében. Mégis mindig pozitívan nyilatkozik az eddigi karrierjéről.

Én nem ismerek mást. Valószínűleg azért tudom jól érezni magam ebben, mert így szocializálódtam. Én nem ismerem, milyen, amikor van perspektíva. És én vagyok a lehető legszerencsésebb, mert mindig volt, aki fogta a kezem: Kocsis Pali az egyetemen, Jordán Tamás Szombathelyen, a szombathelyi rendezőim, aztán Alföldi Robi, aki elegyengette a dolgaimat Budapesten és elindított ott, aztán Budaörsön is, és mindig helyzetbe hozott. Most pedig ott van a budaörsi igazgató, Berzsenyi Bellaagh Ádám, és az itteni rendezők, köztük Máté Gábor. Mindig vannak fontos találkozásaim, amiből tovább lehet menni, és mindig megkapom a kis szeretetadagjaimat.

Valaki nemrég megkérdezte, szeretném-e, ha a gyerekem, a testvérem színész lenne, és egyből rávágtam, hogy nem. Mert ebben a szakmában a sikertelenség tönkre tud tenni egy életet, függetlenül attól, hogy tehetséges vagy tehetségtelen-e vagy-e. Rengeteg tehetséges ember kerül légüres térbe, mert nincsenek helyzetek, nincs perspektíva. Ha a korombeliekkel beszélgetek, sokan fogalmaznak meg valami olyasmit, hogy

szeretem a szakmámat, de nem bármi áron.

Mindenkinek van B terve. És ez azért valahol szomorú. Az öcsém például lehetett volna színész, de összetörte magát biciklivel…

…ahogy gyerekként ön is.

Igen, itt van az államon a sebhely. Az öcsém az esés miatt azt mondta: én aztán nem fogok egy évet várni arra, hogy öt percre bemehessek a Színműre a felvételire. És biomérnök lett belőle, a kezdőfizetése kétszer annyi volt, mint az enyém, és az se volt sok. És imádja a munkáját. Mi pedig negatív felhanggal mondjuk ki azt a szót, hogy „pályaelhagyó” – de miért? Miért nem bízunk a másikban, abban, hogy neki az lesz a jó?

Miért nem tudjuk elfogadni, hogy nem mindenki akarja feláldozni magát Thália szent oltárán?

Pedig tök egészséges, ha valaki jól kitalálja, hogyan legyen egyensúlyban a magánélete és a színház. Mert attól, hogy nekem fontos a magánélet is, nem igaz, hogy ne csinálnám szenvedélyesen a színházat. Igen, én öltözöm át a leggyorsabban előadás után – ebből verseny is van –, mert megyek haza, vár a vőlegényem. De lehet fontos mind a kettő.

Elvárás még mindig, hogy az igazi nagy művész igenis adja bele az egész életét a színházba? Régen ez volt az uralkodó mítosz.

Igen, meg hogy a színész ne járjon pszichológushoz, hanem dolgozzon a színpadon a bajaiból. Ez már változik, egyre többen és egyre bátrabban állnak bele abba, hogy igenis fontos a mentális egészség.

https://hvg.hu/360/20250911_odor-kristof-interju-koos-boglarka-ongyilkossag-depresszio-szorongas-ebx

Én például pszichológushoz és pszichodrámára járok, és minden előadás előtt autogén tréningezek, kötelezővé is tennék az egyetemen bármi hasonló módszert, ami segíti az idegrendszerünket – mert mi azzal dolgozunk. És ezek működnek. A gondolataidat nemcsak gondolatokkal tudod leküzdeni, léteznek eszközök is erre. Mi, a fiatalabb generáció, látjuk, hogy mennyien szoronganak. És mi nem akarjuk ezt. Mi nem szeretnénk tönkremenni ebben. És vannak erre eszközök.

De a drog és az alkohol is ilyen eszköz, csak épp nem jó.

Hát igen. Én egy ideje most nem iszom. A húszas éveimben megittam a magamét. Mindenkit biztatok – és nem csak a művészvilágban –, hogy találja meg a jó eszközöket, mert igenis lehet hatni a problémákra. Ebben a szakmában talán a legnehezebb a félelem a félelemtől: félelem, hogy majd nem fogom tudni a szövegemet, hogy majd nem sikerül valami. Ezt is kordában lehet tartani. Csak mi már nem áldozzuk fel az életünket, de hangsúlyozom, ez nem azt jelenti, hogy mi nem csináljuk szenvedéllyel, szeretettel, nem adunk bele mindent. Csak máshogy érjük el, amit kell.

A színházi világban a lehető legtragikusabb okból került szóba tavaly a mentális egészség kérdése.

Én nem olvastam erről semmit, azóta sem olvasok, és nem is akarom tudni, ki mit mondott. Távol tartom magam ettől az egésztől. Még nem tartok ott, hogy nyilvánosan beszéljek erről. Lehet, hogy nem is fogok, és lehet, hogy ez nem is baj.

Felmerült a kérdés, engedi-e a szakma, hogy a színész kimutassa a gyengeségeit.

Nehéz jelezni a gyengeségeinket, mert akkor azt mondják rád: nem bírod el. Pedig ez nem arról szól, hanem arról, hogy legyél fontosabb te magad. Én ebben nagyon hiszek, és mindenkit bátorítok, hogy legyen ő a fontosabb, és ne féljen. Mi történhet, ha nem játszol el valamit? Ötven év múlva mire fogsz emlékezni: hogy tönkrementél, vagy hogy nem játszottad el? Persze, ha valakinek ez az élete, ebben tud kiteljesedni, számára ez az öröm, az is teljesen rendben van. De legyen rendben az is, ha valaki harmóniát szeretne teremteni a kettő között, és nem beledögleni.

És ezt ma már engedi a szakma?

Abszolút. Én tudom így csinálni. Ha vannak is értetlenségek, egyre többen merünk beszélni erről, egyre többen beszélünk a mentális egészség fontosságáról, egyre többen vállaljuk, hogy pszichológushoz járunk. Kinek mi jön be, a lényeg, hogy mindenképp keressük az eszközöket arra, hogy jól legyünk.

Ön is szerepelt sorozatokban…

…de már rég. Pedig több szerepet is megkaptam az elmúlt években, de végül pénzhiány miattegyiket sem forgatták le.

Csak azt akartam kérdezni, mennyire vált a tévé révén híressé? Leszólítják az utcán, vagy épp hogy nagyobb ismertségre számított?

Pont jó így. Szakmailag jó helyen vagyok, és néha látom, hogy felcsillan emberek szemében az ismertség, néha felemlegetik az Oltári csajokat. De most amúgy is jól jön, hogy békén hagynak az emberek.

Egyébként elégedett azzal az elismertséggel, amit ma egy művészszínházi színész kaphat?

Én mindig megkapom a szeretetet. A díjakat is szeretet-adagoknak látom, mert a díjakkal nemcsak oklevél vagy pénz jár, hanem egy csomó rágondolás, egy csomó üzenet, egy csomó szeretet is. És amióta én Budaörsön vagyok, sok jelölést kaptam, a Színházi Kritikusok Céhétől is, kaptam Junior Prima-díjat, a Városmajori Színházi Szemlén is kaptam díjat – minden ilyennél úgy zokogok, mintha először kapnék bármit, nem is értem magamat. Abszolút érzem a megbecsülést, de ezt abban is lehet mérni, hogy vagyunk a rendezőkkel, ők mit jeleznek vissza, egymást hogyan támogatjuk, dicsérjük, emeljük fel.

Sosem hittem, hogy Szombathely után, ahol a barátaimmal csináltam színházat, újra ugyanazt fogom érezni, de most ez van, akármilyen hihetetlen is. Egy család része vagyok. Jordán Tamás mondta, hogy ez a szakma sokszor kilencven százalék szerencse és tíz százalék tehetség. És én nagyon szerencsés vagyok. Ami nem jelenti azt, hogy ne dolgoztam volna kőkeményen, és ne lett volna évi nyolc bemutatóm. Én ebből a pozícióból mondom, hogy válaszd magadat, mert tudom, milyen az, amikor nem magamat választom.

Jól érzékelem, hogy a színházban elsősorban a szeretetből táplálkozik?

Igen, meg a játékból, a huncutkodásból. Mindig azt mondjuk előadások előtt:

Jó huncutkodást!

Ez az egyik legfontosabb: ne veszítsük el a könnyedséget. És ha az ember túlhajtja magát, el tudja veszíteni a könnyedséget. Pedig ennek játéknak kell lennie.

Bántja, hogy a budaörsi színházat kikiáltották ellenzékinek, gondolom főleg azért, mert rendszeresen ott dolgozik Alföldi Róbert?

Teljesen mindegy. Világ életemben dolgoztam Robival. Tényleg szeretnek címkézni az emberek, de én ezzel a címkével tökéletesen elvagyok.

Van olyan Kaposváron önnel együtt tanuló színész, aki Digitális Polgári Kört alapított. Önnek belefér az ilyen állásfoglalás egy színésztől?

Ha neki úgy kerek a világ, ha ilyen a meggyőződése, hát csinálja. Ha hisz benne, higgyen. Én nem ítélek el senkit.

Akkor azzal a több kollégája által hangoztatott nézettel sem ért egyet, hogy a színész ne álljon oda egyik oldalhoz se, mert „a közönség mindkét felének kell játszani”?

Ebben nem hiszek. Épp eléggé leteszem a voksomat a színpadon is, érti, aki érti, aki meg nem akarja érteni, nem érti. Nem hiszek abban, hogy nekünk ne kellene politizálni. Én nyíltan nem politizálok, de most inkább azért, mert óvom magam.

Szerintem ma már nem az a kérdés, valaki jobboldali vagy baloldali: van, aki az ideológiát választja, és van, aki a szakértelmet. Ugyanez van a szakmámban is: van, aki ideológia mentén akar színházat csinálni, és ez sosem működik. Ha az előadás szakmai része a fontos, akkor működni fog, függetlenül attól, hogy jobb- vagy baloldali a rendező. Félelmetes, hogy olyan világban élünk, hogy ha valakinek más a politikai véleménye, arra nem azt mondjuk, hogy más a véleménye, hanem hogy ő nem a valóságot látja. Mintha párhuzamos világokban élnénk. De a legszomorúbb az, ha valaki félelemből szavaz. És én nem tudok haragudni arra, aki retteg. Csak annak tudok szurkolni, hogy mindenki menjen el szavazni. Az is, aki valakire szavaz, aki valaki ellen, a bizonytalanoknak meg hallottam egy nagyon jó analógiát: „Ha ég a házad, és jön egy tűzoltó, nem kérdezed meg tőle, miért pont te jöttél.”

Korábban beszélt arról, szeretett volna Budapesten játszani. Hogy van most ezzel?

Nekem Budaörs Budapest. Szakmailag is. A lényeg az, hogy milyen rendezők jönnek, kiknek nézel este a szemébe, számítanak-e rád, tudsz-e tanulni. A budaörsi színház nagyon jó kis hely, és évről évre egyre izgalmasabb.

Nyolc éve a HVG-nek azt mondta, a legnagyobb félelme, hogy nem fogja tudni összeegyeztetni a magánéletét a karrierjével. Most is így gondolja?

Egyáltalán nem félek ettől. Tudom a prioritásaimat.

https://hvg.hu/kultura/20180908_A_legmenobb_magyar_fiatal_szinesznok_10_Hartai_Petra_interju

Nyitókép: HVG / Cabrera Martin