Furcsa belegondolni, hogy Eric Clapton karrierje több, mint 60 éve indult, még a Yardbirdsben, és még mindig tart, bár már jócskán visszavett a lendületből. Mindössze második alkalommal játszik Budapesten, és könnyen lehet, hogy ez lesz az utolsó alkalom. Rengeteg embert inspirált arra, hogy gitározni kezdjen, talán nem túlzás azt állítani, hogy Clapton a nagy slágereit leszámítva csak zenészek körében népszerű – bár ez az MVM Domehoz érkező tömeget látva megdőlni látszik.

Az előzenekar Andy Fairweather Low, kellemes zenét játszanak, de a közönség (hozzám hasonlóan) láthatóan Claptont várja. A hatvanas években indult zenész legnagyobb eredményei, hogy Roger Watersszel, George Harrisonnal, és persze Eric Claptonnal állt egy színpadon – és utóbbit viszonylag régóta előzenekarként kíséri. 

Elsőre furcsa, de sokatmondó, hogy a kezdésnél nincs semmilyen intro, a zenészek csak feljönnek a színpadra, integetnek, hangszer a kézbe, és kezdődik a koncert. Az első a Badge, majd a Key to the Highway, majd kis reggae kitérő az I Shot the Sheriffel. Clapton a koncert alatt csak pár szót szól, akkor is csak megköszöni figyelmet, a főszereplő a zene.

Eric Clapton, Cream 1967

Stefan Bremer

Clapton máig ismert beceneve Slowhand, ennek azonban a szó szerinti fordítása pontatlan, a név onnan jön, hogy a korai időszakában rendszeresen szakította el a húrjait, és a színpadon rakott fel újat. A közönség ezt lassú tapssal – „slow hand” – kísérte. Mára tényleg lassabb lett , de régen még volt bőven gyors riffje, például a Motherless Children, de a Layla eredeti verziója sem volt egy lassú dal. Amikor a játékáról kérdezték, többször is elmondta, 

Ő csak úgy akart gitározni, mint BB King

-aki később már olyan nagyra tartotta Claptont, hogy csináltak is egy közös lemezt Riding with the King címmel, amivel Grammyt nyertek 2001-ben. Clapton egész pályája során fontos tényezője volt annak, hogy a rock and roll által elnyomott amerikai bluest újra népszerűvé tegyék az USA-ban – a ZZ Top például a Cream példáját követte.

Az eddigi koncerteknél egy számmal rövidebb első blokk után jön az akusztikus blokk, kezdve a Driftin’ Blues című nótával, ami így egy gitár-dob-bőgő trióval előadva az egyik legőszintébb pontja az estének. Jön a Nobody knows you when you’re down and out és a Golden Ring.

Az ezután következő két számot mindenkinek hallania kellene, nem csak ma, minden korban. A Cream feloszlása után Eric Clapton még egy zenekart alapított a szólókarrierje előtt, a Derek and the Dominost. Egyetlen albumuk jelent meg, és arról egyetlen dal lett igazán sikeres, de az bebetonozta Clapton zenei jelentőségét: a Layla. Az eredeti verziót régóta nem játsszák, általában az 1992-es Unplugged koncertalbumon hallható változat hangzik el, de 3 hang akusztikus gitáron senkinek a kezében nem szól ilyen elemi erővel.

A Tears in Heaven Clapton egyik legszemélyesebb dala,

amit azután írt, hogy a 4 éves kisfia kiesett a new york-i lakásuk ablakán és meghalt. Így dolgozta fel a gyászát, és ez az emelkedettség a mai napig érződik.

Ritka az ilyen, de a koncerten elhangzó 15 dalból 8 (!) feldolgozás – Clapton különböző zenekarai számait saját dalként számítom -, és a nyolcból kettő Robert Johnson szerzeménye. A legenda szerint ő adta el a harmincas években az ördögnek a lelkét a gitártudásáért, majd megírta a blues alapműveit. Ő Clapton másik példaképe, egy egész albumot szentelt a feldolgozásának.

Bár a koncertre egy zenész miatt jött a közönség, meg kell említenünk a zenekar összes tagját. Kevésbé ismertek, de szinte egytől egyig nagy zenészek. Katie Kissoon és Sharon White régóta vokáloznak Clapton mögött, nem is lenne nélkülük teljes a koncert hangzása. A két billentyűs, Chris Stainton és Tim Carmon szintén nagyszerűek, kapnak is jópár szólót. Doyle Bramhall II a kisegítő- vagy ritmusgitáros, mikor épp mire van szükség a dalban, többször is bizonyítja, hogy kiérdemelte a helyét, ugyanígy Sonny Emory, a dobos is. Személyes kedvencem az egész zenekarban Nathan East, a basszusgitáros. East lassan 40 éve játszik Claptonnal, de több mint 2000 dalban játszott eddig, és néha énekelt – ahogy teszi ezt a ráadás előtti utolsó nóta bevezetőjében is.

Az akusztikus blokkból az eredetileg Tina Turnerrel duettben írt Tearing us aparttal térnek vissza az elektromos gitárra, Clapton itt Katie Kissoonnal énekel, majd jön az Old Love. A következő a Crossroads avagy Cross Road Blues szintén Robert Johnson dala, ezt 1968 óta szinte sosem hagyja ki Clapton a setlistből. Ezután még egy Johnson-féle blues, a Little Queen of Spades, mielőtt belecsapnának Clapton egyik talán legnagyobb slágerébe – amit szintén csak feldolgozott – a Cocaine, bár Clapton sokáig a heroinra esküdött.

A ráadás egy dal, a Before You Accuse Me alatt már gondolkozom, hogy mit írhatnék értékelésként. Clapton nyilvánvalóan megöregedett, de 81 évesen ez talán elnézhető neki. A zenei élmény viszont kifogástalan, a gitárjátéka pedig még ha kicsit lassult is, még mindig legendás, ezzel a zenekarral kiegészítve pedig hihetetlenül jól szól. Zárásként pedig csak egy apró tanács. A gitárosok szeretik egymást megítélni a kedvencük alapján.

Ha valaki tehát nekünk szegezi a kérdést, hogy “Ki a kedvenc gitárosod?”, Eric Clapton mindig jó válasz.

Nyitóképünkön Eric Clapton egy korábbi koncertjén. Fotó: Markus Wache / APA-Picturedesk via AFP