Másodszor lépett fel Budapesten Eric Clapton, a 81 éves gitárzseni. Első koncertje óta ráadásul el is telt már húsz év, mire a hazai rajongók most végre újra láthatták. Ha hasonló tempóval számolunk, akkor az is sanszos, hogy a tegnapi este az utolsó találkozásunk volt Lassúkéz úrral, ennek fényében pedig még szerencsésebbnek érezhetjük magunkat, hogy egy ilyen kaliberű zenész játszott nekünk a telt házas MVM Dome színpadán.

Hirdetés

Ha gitározásról van szó, Clapton szinte mindig dobogós helyet kap. A Rolling Stone magazin listáján például a világ második legjobbja. Nem azért, mert ő tekeri le a leggyorsabb skálákat, vagy mert valaha is zenebohócként használta volna a hangszert. Az ő fontossága a klasszikus hendrixi értelemben mérhető. Ott volt az elektromos gitározásban rejlő lehetőségek felfedezésekor és az ő kezei közt is fehéredtek ki a fekete bluesdallamok és születtek meg azok a hangzások amiből a rockzene tulajdonképpen mindmáig táplálkozik. Az utolsó az elsők közül. Ráadásul azon kevesek közé tartozik, akit nem csak a hangszeres játékáért, de a remek dalaiért és az énekhangjáért is lehet szeretni. Már a ’60-as években megfordult a Yardbirdsben, játszott aztán a John Mayall vezette Bluesbreakersben, az évtized közepén pedig oszlopos tagja volt a korszak egyik legfontosabb triójának, a Creamnek. Három lemez és megannyi felejthetetlen riff után aztán jött a tiszavirág-életű Derek and the Dominos és elindult az a – lassan hat évtizede tartó – szólókarrier, melynek egyik legfontosabb momentuma még a kilencvenes évek MTV-nézőit is megérintette: Clapton unpluggedja az áthangszerelt Laylával vagy a kisfia tragikus halálát feldolgozó Tears in Heavennel a korszak egyik leggyönyörűbb élőfelvétele. A két dal egyébként éppen egymást követte a mostani koncerten és az egyik csúcspontja volt az eseménynek.

Elektromosan

A kollaborációkban és remek feldolgozásokban is bővelkedő életmű tehát adott volt ahhoz, hogy szombat este egy színes, változatos karrierösszegző fellépést kapjunk. A turné állítólag az 1989-es Journeyman lemez újrakiadását is volt hivatott reklámozni, de Clapton ezt a fajta nosztalgiázást olyannyira nem verte nagy dobra, hogy végül egyetlen dalt sem játszott erről az albumról, ahogy több slágerét is simán kihagyta a műsorból. A Spotify lejátszásai első helyén például a Wonderful Tonight áll, de mintha esze ágában sem állt volna elővenni ezt a dalt.

A Creamet is letudta egyetlen számmal, a koncertet a Badge-el indította, – mely előtt egyébként a walesi Andy Fairweather Low és zenekara melegített be a színpadon – hogy hamar túllegyen rajta és játszhassa inkább kedvenc blues futamait. A Key to the Highway és az I’m Your Hoocie Coochie Man után jött az első igazi közönség-énekeltető tétel, a Wailers által jegyzett I Shot the Sheriff átdolgozása. Minden dalban kaptunk persze egy gitárszólót, sőt a legtöbb esetben a billentyűsök is megmutatták, mit tudnak és a vokalisták remekül harmonizáltak Clapton hangjával.

Akusztikusan

Az első – elektromos gitárra épülő – blokk után következett egy csendesebb akusztikus rész. Amíg a színpadot gyorsan átépítették, a kivetítőkön meg is jelent egy unplugged felirattal forgó bakelit lemez. Az egész csarnok elcsendesedett, mikor Clapton szinte egymagában, Nathan East finom nagybőgő játékával kiegészítve belekezdett a Driftin’ Bluesba. A Nobody Knows When You’re Down and Out már tényleg visszarepített minket a legendás MTV-s koncert hangulatába, a Layla pedig még az akkori hangszerelésnél is visszafogottabban, míg a Tears in Heaven már-már reggae-s lüktetéssel szólalt meg.

Az akusztikus kitérő andalító dallamai után aztán olyan elementáris erővel szólalt meg az eredetileg Tina Turnerrel duettben énekelt Tearing Us Apart, mintha nem is ugyanazon a koncerten lennénk. Élesen hasított a torzított gitár, süvített a Hammond orgona, Sonny Emory dobos pedig olyan groove-val támasztotta meg a dalt, hogy legszívesebb táncra perdültünk volna még az ülőhelyeken is. Fülig érő szájjal bólogattuk és tapsoltuk végig a dalt. A főhős ráadásul itt azt is bebizonyította, hogy hiába múlt már el nyolcvanegy, a hangjában is megvan még az a nyers erő és ha kell kiereszti azt.

Végül pedig

A koncert ezután egy kissé leült, a főszerepet legalábbis átvették a végtelennek tűnő bluesok és szólók, egészen a műsort záró Cocaine-ig. Itt megint megjött a közönség hangja is, de azért egy kicsit szerintem mindenki reménykedett benne, hogy egy-két Cream-klasszikus vagy együtténeklős szólósláger még hátravan. Nem volt. A zenekar visszajött és egy Bo Diddley-dallal lezárta az estét. Elegánsan meghajolt és nagy szavak nélkül integetve elbúcsúzott Magyarországtól. Mintha csak egy átlagos este lett volna. Mintha nem a világ egyik utolsó gitárhősét láthattuk volna élőben, valószínűleg utoljára. Eric Clapton nem bizonyítani jött, csak játszani. Örömből, a hangszere szerelmeseként. Látszik rajta, hogy bár minden hangot ismer a gitár nyakán, még mindig vannak fogások, amiket mintha először próbálna ki ott, előttünk, nekünk, magának. Mi meg szinte fel sem fogjuk, hogy olyan ez, mintha Leonardót néznénk, ahogy az ecseteit próbálgatja a vásznon, csak úgy, mert kedve támadt kicsit „festegetni“. Tegye még ezt sokáig, nekünk, magának, örömből!