„Elnök Úr, meg kell mondjam, ilyen megtiszteltetésben a Nobel-díj átvétele óta nem volt részem. Ebben a házban itt állni és ezt az ünneplést átélni, nos, ezt nem olyan egyszerű elviselni” – ezekkel a megrendítően őszinte szavakkal köszönte meg Krasznahorkai László az Akadémia alapításának 200. évfordulójára kibocsátott Ezüst Emlékérmet. A Nobel-díjas író vallomása a „mondatok magányáról” és az elismerés elviselhetetlen súlyáról csendes, mégis feszült figyelmet parancsolt az Magyar Tudományos Akadémia (MTA) patinás dísztermében, ahol a magyar szellemi élet színe-java gyűlt össze.Azonban ez a szakrális, Kurtág és Bach zenéjével átszőtt ünnepség nem egy vákuumban zajlott, hanem egy tudatosan vállalt szellemi közegben.
A kutató és az író ugyanazt keresi
Ahogy arról korábban beszámoltunk , az MTA 200. évének felvezetése nem maradt politikai él nélkül: Kollár László főtitkár a székház előtt az értelmiségi bátorságról és az Akadémia autonómiájáról beszélt. Az esemény ezután az MTA patinás dísztermében folytatódott, ahol a tudományos és művészeti élet színe-java gyűlt össze, hogy köszöntse az irodalmi Nobel-díjas írót.
A benti ünnepséget Freund Tamás, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke nyitotta meg. Beszédében a kutatói és az írói hivatás közötti mély, sokszor láthatatlan párhuzamokat kereste. Szerinte mindkét pályát ugyanaz az elemi erő mozgatja: a megértés szándéka. Úgy véli, az írás éppúgy szemlélődéssel kezdődik, mint a tudományos munka, és mindkettőhöz intellektuális alázat kell.
A megértés szándéka belátást is igényel. Annak felismerését, hogy a világ és benne mások tapasztalata mindig gazdagabb annál, mint amit elsőre gondolunk. Ez az intellektuális és érzelmi alázat a legnagyobb írók sajátja. Sokszor mondjuk, hogy a jó kutatót a kíváncsiság hajtja: nem azt akarja igazolni, amit eleve gondol, hanem azt próbálja kideríteni, hogy mi az, ami ténylegesen igaz
– fogalmazott az elnök, aki szerint Krasznahorkai László munkássága tökéletes példája ennek a megalkuvás nélküli igénynek. Kiemelte, hogy ahogy a geometriához, úgy Krasznahorkai világához sem vezet „királyi út”, az olvasónak is erőfeszítést kell tennie a megértésért. „A művészet emlékeztet minket a világ nem mérhető, pusztán átélhető tapasztalataira. Az ember nem csupán racionális, hanem érző, néha boldog, de alapjában véve remélő lény. Korunkban az információ bősége könnyen keltheti a tudás illúzióját, miközben a másik ember megértése egyre nagyobb erőfeszítést igényel a 21. században” – tette hozzá.
Nem az országnak, hanem az embernek
Az esemény következő szónoka Ferenc Győző, a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia (SZIMA) ügyvezető elnöke volt, aki rögtön a lényegre tapintott: az irodalmi Nobel-díj körüli örökös és heves vitákra. „Míg egy kémiai Nobel-díj ritkán vált ki indulatokat, az irodalmi elismerésnél a vállalkozásnak és az érzelmeknek az a hőfoka, amely fellángol, bizonyára páratlan”. Ferenc Győző egy fontos pontosítást is tett, amely a hazai közvéleménynek szólt:
„a Nobel-díjat nem egy országnak vagy népnek, hanem személyes teljesítményre ítélik oda.”
A SZIMA ügyvezető igazgatója szerint Krasznahorkai látnoki életműve az apokaliptikus tervek közepette bizonyítja a művészet erejét.
A díjat akkor is megérdemelte volna, ha egyetlen mondata sem jelenik meg idegen nyelveken. Az írót senki nem bízta meg a munkával; feladatát maga jelöli ki a semmi ellenében, bizonytalan kimenetellel, amihez a tehetség mellett óriási elszántság és szellemi függetlenség kell.
Az ügyvezető elnök szerint a Nobel-bizottság felismerte, hogy az a nyelvteremtés és művészi megformáltság, amelyet Krasznahorkai létrehozott, az olvasó emberiség becses értéke, és ezzel a díjjal az író számára már biztosítva van a „birodalmi halhatatlanság”.
A hivatalos köszöntők után a délután egyik legvárttabb pillanata következett:
maga a szerző lépett a pódiumra. A díszteremben feszült csend támadt, amikor Krasznahorkai László belekezdett a felolvasásba.
A 2008-as Seiobo járt odalent című regényéből választott részleteket, amely a transzcendens szépség és a műalkotások szakralitásának titkait kutatja. Az író jellegzetes, hömpölygő mondatai saját előadásában nyerték el végső erejüket. A közönség – soraiban akadémikusokkal, művészekkel és tisztelőkkel – lélegzetvisszafojtva figyelte, ahogy a szöveg életre kel.
Hangosan kell olvasni
A dísztermi ünnepség egy rendhagyó kerekasztal-beszélgetéssel folytatódott, amelyet Szegő János, a Magvető Kiadó szerkesztője moderált. A beszélgetés résztvevői – Gács Anna irodalomkritikus, Selyem Zsuzsa irodalomtörténész és Máté Gábor színművész – nemcsak elemzőként, hanem rajongó olvasóként is vallottak a szerzőhöz fűződő viszonyukról, amit Szegő találóan „tudományos-fantasztikus teljesítménynek” nevezett a szerző jelenlétében.
A moderátor kérdésére, hogy ki mikor vált Krasznahorkai-olvasóvá, Gács Anna egyetemi éveit idézte fel. Elmesélte, hogy a Sátántangót egy olyan szemináriumon olvasta először, ahol Flaubert és Thomas Mann műveivel került egy sorba, és ez a „tudás és regény” közötti feszültség azóta is meghatározza olvasói élményét.
Selyem Zsuzsa szintén hallgatóként fedezte fel az életművet, ám ő nem az iskolapadban, hanem „gerillamódszerrel”. Felidézte a Thészeusz-általános egyik szívbe markoló jelenetét, ahol egy viharvert nő egyetlen szót táviratoz: „hiába”. „Nem mondom azt, hogy ez az angyal volt, de azt sem mondom, hogy nem volt angyal” – idézte a szöveget, hozzátéve, hogy a Nobel-díj hírére a kolozsvári egyetemen azonnal átírta a tanmenetet, hogy a diákjaival közösen vághassanak bele a sokszor nehéznek gondolt Krasznahorkai-univerzumba.
Máté Gábor nem olvasóként, hanem felolvasóként találkozott először mélyebben az íróval. Felidézte, amikor a Magyar Rádió irodalmi osztályán Az ungvári fogoly című művet kellett rögzíteniük. A színművész eleinte nem találta a kulcsot a szöveghez, de a stúdióban, a mikrofon előtt kísérletezve végül rálelt a megoldásra.
Nagyon közel kellett mennem a mikrofonhoz, és szinte olyan csendesen és olyan lassan olvasni, hogy az már-már képtelenségnek hatott – akkor értettem meg a könyvet. Úgy éreztem, kettesben maradtam az íróval: én, mint hang, a mikrofon és valahol ott volt Krasznahorkai László is. Rájöttem, hogy az ő műveit hangosan kell olvasni, az egy egészen más élmény.
Szegő János ezt követően a krasznahorkais művészfigurák és a különböző tudásformák mibenlétét firtatta. Felvetette, hogy az életműben a művészet befogadása és kutatása – legyen szó egy itáliai teremőrről vagy egy reneszánsz mesterről – központi helyet foglal el.
Máté Gábor a „monomániás” zeneiségre irányította a figyelmet, amely szerinte megkerülhetetlen az életműben. Felidézte a Katona József Színházban játszott Magánszemély című darabot, ahol egy olyan építész beszél, akinek egyetlen terve sem valósult meg, és végül már nem is épületekről, hanem Bach zenéjéről és a barokkról értekezik a tébolyig fokozott szenvedéllyel.
Beszéltem értő zenei emberekkel, akik azt mondták: ezek a mondatok hibátlan zenei elemzések. Olyan elmélyült Bach-ismeret van a háttérben, ami önmagában is magyarázza ezt a szakadatlanságot és mániákusságot, ami a szövegeit jellemzi. Ez az írás egy hatalmas építmény, egy kupola, amit a szerző a szavakból emelt.
Selyem Zsuzsa ehhez kapcsolódva kiemelte, hogy Krasznahorkai soha nem statikus képekben, hanem folyamatokban gondolkodik. A Seiobo járt odalent példáját hozva említette, ahogy a szöveg leírja a festékpigmentek kikeverését, ezzel is lebontva a „művészeti kultuszt”. Szerinte az író nem tekintélyelvűen közelít a művészethez: nem a „szobor” előtt borul le, hanem az alkotás folyamatában lévő szenvedélyt mutatja meg.
Gács Anna ugyanakkor árnyalta a képet: ő nem érzi úgy, hogy a művészet külön polcon lenne ebben az életműben. Szerinte a regényekben a világ szenvedélyes megmutatása a lényeg, amelyben a művészi tudás, a tudomány, sőt az „együgyűek” tudása is egyenrangú és hasonnemű.
Az a könnyedség, amivel a szövegekben a kvantumfizika, a zeneelmélet és a teológia összefolyik, valójában elképesztő munka eredménye. Amikor az író a Báró Wenckheim hazatér című regényét írta, ezernél is több könyvet rendelt meg és tucatnyi folyóiratra fizetett elő. Ez a tudás nem véletlen, mögötte ott az olvasás és az összedolgozás hatalmas energiája.
A kerekasztal résztvevői végül abban maradtak, hogy Krasznahorkai művészete éppen azért tud ilyen elemi erővel hatni, mert nem elválasztja az olvasót a tudástól, hanem bevonja őt abba a folyamatba, ahol a megértésért mindenkinek – írónak és befogadónak egyaránt – meg kell küzdenie.
A Nobel-díj átvétele óta
A Magyar Tudományos Akadémia díszterme ünnepi csendbe burkolózott, amikor Freund Tamás, az MTA elnöke a mikrofonhoz lépett. Az esemény csúcspontjaként, az Akadémia alapításának 200. évfordulója alkalmából kibocsátott Ezüst Emlékérmet nyújtotta át Krasznahorkai László Nobel- és Kossuth-díjas írónak. Amikor az író a színpadra lépett, a történelmi falak között szinte tapinthatóvá vált a pillanat súlya. Krasznahorkai, kezében az emlékéremmel, a rá jellemző fanyar alázattal és precíz, mégis vibráló fogalmazással szólalt meg.
Elnök Úr, meg kell mondjam, hogy ilyen megtiszteltetésben a Nobel-díj átvétele óta nem volt részem. Ebben a házban itt állni és ezt az ünneplést átélni, nos, ezt nem olyan egyszerű elviselni. Az ember, aki a mondatok magányában él, nincs hozzászokva, hogy a belső világa ilyen formában viszonozódjon.
Az író beszéde alatt a díszterem patinás falai mintha még inkább felerősítették volna szavai mélységét. Kitért arra a különös kettősségre, amely alkotói létét jellemzi: bár a világ tudományos és művészeti színpadain gyakran hivatkoznak rá, ő valójában megmaradt annak a „visszahúzódó művésznek”, akit csak az érdekel, ami éppen „elragadja vagy megragadja”. A vonósnégyes játéka – Kurtág György és Bach műveivel – láthatóan mélyen megérintette a szerzőt.
Ez a csodálatos vonósnégyes egészen meglepett. Kurtág Györgyöt vagy Bachot hallgatni ebben a hitben és ebben a térben. Olyan, mintha minden könyvemet visszakapnám ebben a zenei humorban és sűrűségben
– fogalmazott Krasznahorkai László, aki búcsúzóul, mielőtt elhagyta volna a szószéket, egy utolsó, mosolyogva odavetett megjegyzést tett a hallgatóságnak, amivel mintha a saját mítoszát is finoman zárójelbe tette volna.
Még egyszer köszönöm az érdeklődésüket, csak egy utolsó megjegyzés a végére: ne higgyenek el semmit abból, hogy az én könyveimet nehéz olvasni.
Az író utolsó mondata után az MTA díszterme valósággal felrobbant: a közönség hosszú percekig tartó, dübörgő tapssal köszöntötte az ország irodalmi Nobel-díjasát.
(Borítókép: Krasznahorkai László 2026. május 5-én. Fotó: Tövissi Bence / Index)
Lépjen be a házasság legnagyobb dilemmájába!
A döntés az Ön kezében van!
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!