Az elszabaduló energiaárak újra rávilágítanak az öreg kontinens energetikai sebezhetőségére. Az elemzők szerint ebből az atomenergia jelenti a kiutat, de amíg a tengerentúlról könnyű felírni a receptet, Európában a csillagászati beruházási költségek és a mélyen gyökerező ideológiai ellentétek gátolják az érdemi megoldást.
Az amerikai CNBC friss elemzése messziről néz a kérdésre, így nem finomkodik: szerintük az amerikai–iráni konfliktus okozta ellátási sokk miatt Európa ismét a „falhoz szorult”. Adnan Shihab-Eldin, az Oxford Institute for Energy Studies kutatója úgy véli, hogy az energiabiztonság alapja a diverzifikáció, ám a kontinens jelenleg egy egész más stratégiát követ. Az adatok alapján
az EU teljes energiamixének mindössze a 11,8 százalékát adja a nukleáris energia, az olaj és a földgáz pedig továbbra is több mint egyharmadot hasít ki.
A piaci racionalitás szerint, ha nincs saját energiahordozód, akkor vagy tartósan villamosenergia-importra szorulsz, vagy atomerőműveket kell építened – írják.
Francia pragmatizmus vs. német zöldek
Ezen a ponton válik ketté a kontinens két vezető gazdaságának stratégiája. Franciaország az atomenergia európai éllovasa, a villamosenergia-szükségletének több mint 60 százalékát nukleáris forrásból fedezi. Bár az erőműparkuk eléggé elöregedett, a magas hatásfokuk így is meglátszik a számlákon, hiszen a francia energiaárak tartósan és szignifikánsan a német árak alatt maradnak. Ezzel szemben Németország – és több más európai állam – az elmúlt évtizedekben jobbára a zöldek nyomására a reaktorok leszerelését erőltette. A szakértői konszenzus ma már egyértelmű:
a német energiapolitika súlyos hibát vétett, amikor a gazdasági pragmatizmust feláldozta az ideológia oltárán, elutasítva az atomenergiát.
Az idő és a tőke fogságában
Hiába azonban a racionális felismerés, a nukleáris fordulat nem menedzselhető le rövid távon. Bár a technológia időjárástól függetlenül megbízható, és az emissziója minimális, az induló tőkeköltségek és az átfutási idők igencsak nagyok.
Például a brit Hinkley Point C atomerőmű építése 2016-ban kezdődött, és jó, ha az évtized végére a hálózatra kapcsolják.
A 2024-ben átadott francia Flamanville 3 reaktor pedig 17 évnyi küzdelem után kezdett csak termelni. A CNBC anyaga is idézi a Chatham House elemzőit, akik arra figyelmeztetnek, hogy mire egy ma engedélyezett reaktor elkezd áramot termelni, a globális energiapiac teljesen átrendeződhet.
A kínai dilemma
Persze a költségek és az építési idő lefaragására elméletben létezik megoldás, de az európai döntéshozók számára ez felérne egy politikai öngyilkossággal. A Wood Mackenzie szerint a világ Kínán keresztül már megtalálta az olcsó atomerőmű-építés módját. Európában azonban a pekingi technológia és tőke bevonása a kritikus infrastruktúrába – különösen a jelenlegi geopolitikai feszültségek miatt – az EU-tagállamok többsége számára nemzetbiztonsági és stratégiai okokból kivitelezhetetlen.
Amerikából nézve
Ahogyan utaltunk rá, a CNBC cikkéből „ordít” az amerikai távolságtartás: a tengerentúlról nézve – ahol az USA a világ legnagyobb atomenergia-termelőjeként a saját palagázával könnyen átvészeli a válságokat – logikusnak tűnik kioktatni Európát a nukleáris erőművek előnyeiről. A kontinens valósága azonban jóval komplexebb.
Vajon a francia modell elterjeszthető-e uniós szinten úgy, hogy az EU legnagyobb gazdasága, Németország épp az ellenkező irányba navigálta magát az elmúlt években?
Az európai nukleáris reneszánszhoz a tőkén kívül egy olyan szintű politikai és társadalmi paradigmaváltásra lenne szükség, amely egyelőre várat magára. Az oktatás, a szemléletformálás, továbbá a csernobili, illetve fukusimai trauma feloldása nélkül a kontinens továbbra is egy a külső energiaforrásoknak kitett szereplő maradhat.
Fotó: Freepik
Kapcsolódó: