Február 26-án, csütörtökön tartottak időközi választást az Egyesült Királyságban, miután a Greater Manchester régióban található Gorton és Denton választókerületet az elmúlt 21 évben képviselő, munkáspárti Andrew Gwynne egészségügyi okokra hivatkozva lemondott mandátumáról.
A körzet régóta a Munkáspárt egyik legbiztosabb bástyája volt: ugyan a választókörzetek átalakulása miatt annak határai valamennyire változtak, de a Manchester környéki régió mindig is része volt a Munkáspárt észak-angliai, munkásosztálybeli bástyáit jelentő ún. vörös falnak, sőt, annak egyik legbiztosabb téglája volt, hiszen az elmúlt száz évben szinte mindig a Munkáspárt jelöltje képviselte az ittenieket, méghozzá meggyőző választási eredményeket elérve.
Ennek ellenére a Munkáspárt óriási vereséget szenvedett, hiszen jelöltjük mindössze a harmadik helyet szerezte meg, a győztes pedig az ökobaloldali-progresszív Zöldek jelöltje, Hannah Spencer lett, ráadásul magabiztos fölénnyel.
Az időközi választáson szinte a másfél évvel korábbi választáshoz megegyező volt a részvétel, 47,6 százalék, ugyanakkor ez most nem a Munkáspárt győzelmét jelentette: míg akkor jelöltjükre a választók több mint fele szavazott, most Angeliki Stogia mindössze 25,4 százalékkal a harmadik helyet szerezte meg, lemaradva a Nigel Farage fémjelezte szélsőjobboldali Reform UK jelöltje, Matt Goodwin 28,7 százalékától. A Munkáspárt ezzel az eredménnyel elveszítette a 2024-es választásokon rájuk szavazók közel felét a körzetben.
A szavazók bizalmát leginkább ugyanakkor Hannah Spencer nyerte el: rá a szavazatok 40,6 százaléka érkezett, így a jövőben ő képviselheti majd a körzetet a westminsteri parlamentben.
Egyre nehezebb helyzetben Keir Starmer
Annak ellenére, hogy egy időközi választásról beszélünk, annak jelentősége túlmutatott a körzeten, és a választásnak mindegyik győzelemre esélyes párt hamar országos tétet adott.
A Reform UK által indított Matt Goodwin azt egy Keir Starmerrel szembeni népszavazásként keretezte, és deklarált célja volt, hogy egy esetleges győzelmével lemondásra kényszerítse a brit kormányfőt, míg a Zöldek ugyan leginkább helyi témákkal kampányoltak, de emellé azt próbálták bizonyítani, hogy nemcsak egy protestpárt, hanem baloldali és progresszív politikájuk valódi alternatíva a Munkáspárttal szemben a brit politika baloldalán.
Ezzel szemben Starmer egy győzelemmel szerette volna megnyugtatni a képviselőtársait és választóit, hogy továbbra is képes győzelemre vezetni a pártot, ezzel megerősítve amúgy is bizonytalan helyét a pártja és országa élén. Starmer továbbá azt is szerette volna igazolni, hogy továbbra is ő és pártja lehet képes megállítani az utóbbi időben minden mérvadó országos közvélemény-kutatást vezető szélsőjobboldali Reform UK előretörését. Ezenkívül egy győzelem pedig arra is lehetőséget adott volna a miniszterelnöknek, hogy a Mendelson-botrány után végre valami pozitív témával kerüljön be a pártja a lapok címoldalára.
Ez ugyanakkor egyáltalán nem így alakult, hiszen a Munkáspárt jelöltje még a reformos Goodwinnel szemben is alulmaradt, ráadásul a Zöldek győzelme azt mutatja, nem feltétlenül a Munkáspárt lehet az ellensúlya Nigel Faragéknak.
Ezzel pedig Starmer amúgy sem stabil miniszterelnöki bársonyszéke még inkább meginog: a pártban már nyár óta sokan elégedetlenek és a háttérben dolgoznak a megbuktatásán, amiért a kormány és a párt népszerűsége folyamatosan csökken, miközben a Reform UK támogatottsága továbbra is nő. Ráadásul a mostani vereséget amiatt is Starmerre foghatják, mert az ő vezetésével akadályozta meg a pártvezetés, hogy ne Manchester népszerű munkáspárti polgármestere, Andy Burnham legyen a jelölt – sokak szerint azért, hogy később ne cserélhessék le a párt és egyben az ország élén Starmert éppen őrá.
Azt pedig Starmer és a Munkáspárt sem tudja mentségére felhozni, hogy a baloldali-progresszív szavazók megosztása miatt végül nevető harmadikként a Reform UK nyert volna, hiszen a zöld Spencer magabiztosan fölénnyel győzött – emiatt pedig a Munkáspárt jelenleg háttérbe szorított baloldali szárnya ismét kritizálhatja a miniszterelnököt azt állítva, hogy a centrista politikája helyett valójában a baloldalibb, progresszívebb politikával lehetne megállítani Faragék előretörését.
Starmer és a Munkáspárt számára emiatt a Zöldek győzelme a lehető legrosszabb forgatókönyv, hiszen ezzel a Zöldekről bebizonyosodott, hogy nem csak egy protestpárt, és valóban van kereslet a progresszív és baloldali politikájukra,
így pedig immáron komolyan kell venniük a Zack Polanski által vezetett pártot, hiszen a Munkáspárt számára az egyik legbiztosabbnak számító körzetben alulmaradtak velük szemben, és immáron egyáltalán nem biztos a brit politika baloldalán a dominanciájuk – ez pedig jól mutatja, hogy az eddigi brit pártrendszer éppen átalakul.
A mostani vereséggel biztosan felerősödnek azon hangok a Munkáspárton belül, akik megköszönnék Starmer eddigi munkáját és lemondatnák miniszterelnöki pozíciójáról.
A kérdés, hogy ezzel megvárják-e a május 7-i választásokat, amikor Skóciában parlamenti, Walesben szenátusi, Angliában pedig önkormányzati választásokat tartanak, vagy még inkább előtte megpróbálnák kitúrni a Downing Streetről Starmert.
Az önkormányzati képviselők valószínűleg utóbbi mellett érvelnének, ezzel próbálván segíteni saját kampányukat, ugyanakkor egy pártvezetésért vívott belső harc még ronthat is az esélyükön. Emiatt ha csak Starmer önként nem távozik, valószínűleg még ő lesz a miniszterelnök a májusi választások idején: a kérdés, akkor milyen eredményt ér el a Munkáspárt, hiszen egy újabb gyenge teljesítmény és vereség valószínűleg megpecsételné Starmer sorsát.
(Borítókép: Keir Starmer 2026. február 24-én. Fotó: Kin Cheung / Reuters)
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!