Budapesten, a Radnóti Színház színpadán egy apró plüssmaci vigyázta a rendet Grecsó Krisztián mellett, aki hat éve minden előadására kap egy hasonlót a lányától. Ahogy az író fogalmazott:
Ennek az állatnak funkciója is van, az, hogy megvédjen engem önöktől.
Ez az intim felütés adta meg az alaphangot az Ott maradtok egymásnak című kötet bemutatójához, ahol Turi Tímea, a Magvető Kiadó főszerkesztője – és a kötet szerkesztője – kérdéseinek segítségével a szerző beszélt a lírához való visszatéréséről.
Grecsó Krisztián ezúttal sem szépítette a múltat, most is elmesélte, hogy korai versesköteteit ma már kudarcnak tartja. „Hirtelen ott találtam magam, hogy olyan helyzeteket élek meg, amelyeknek a története banális, ellenben hatalmas érzések dolgoznak bennem.” Úgy érezte, a betegség vagy a gyermek érkezése a próza nyelvén „kellemetlenül közhelyesnek” hatna, de a vers képes volt befogadni ezeket az elemi élményeket.
Nem lehet elviselni, mert reménykedik
A színpadi beszélgetés egyik legfeszültebb és legőszintébb vonulata a Kántor Péterrel való sorsközösséget idézte meg. Grecsó felidézte, hogy egyszerre lettek betegek, és ugyanarra a rehabilitációra jártak, ám a gyógyulásba vetett hitük közötti szakadék végül elválasztotta őket.
A konfliktus annyira elmérgesedett, hogy végül külön idősávba kellett kerülniük. A vita gyökere az életben maradás esélyeinek gyökeresen eltérő megítélése volt. Míg Grecsó a reményt képviselte, Kántor dühvel és pesszimizmussal nézett szembe a helyzettel.
Péter engem meggyanúsított, magából kikelve, hogy ez borzasztó, engem nem lehet elviselni, mondta, mert én reménykedek. És nem értem, hogy nincs esély.
Kántor szerint a „halál várta őket”, és a gyógytornát megalázónak érezte. A feszültség ellenére közös maradt a bizonytalanság, amit Kántor egy, a folyosón feltett kérdésbe sűrített.
Krisztián, te érted, mi történik? Mi most éppen halunk meg, vagy ez már a gyógyulás?
A kötet versei ebből a felismerésből is merítenek, de nem fordítanak hátat a hétköznapoknak sem, ahol a „főzelékszag” és a családi élet „mikrodrámái” uralkodnak. Grecsó élvezettel emeli be a költészetbe a „szőnyegen felejtett LEGO-t” vagy az „élére állított xilofont”. A generációk közötti megértés nehézségeit egy lányával való párbeszéden keresztül mutatta be: amikor elmesélte neki a gyerekkori testi fenyítéseket, a gyerek értetlenül kérdezte. „És miért nem szóltál a tanító néninek?”
Állandóan gyanúba keveredik
A Radnóti Színházban zajló beszélgetés alatt Turi Tímea rávilágított, hogy az Ott maradtok egymásnak egyik legizgalmasabb vonása az a nyelvi rétegzettség, amellyel a szerző a legkülönfélébb élettapasztalatokat rögzíti. Grecsó Krisztián nem egyetlen, egységes hangon szólal meg, hanem engedi, hogy az élmények maguk jelöljék ki a saját formájukat. „Nálam ez nem tudatos stílusgyakorlat, hanem egyfajta belső kényszer eredménye. Azt vettem észre, hogy adott témákhoz adott nyelveket használok. Tehát a témák és nyelvek megtalálták egymást.”
Ez a keresetlen természetesség teszi lehetővé, hogy a kötetben megférjenek egymás mellett a szabadversek és a szigorúbb, klasszikus formák is.
A könyvben különös hangsúlyt kapnak az újszövetségi parafrázisok, ahol a bibliai történetek a gyermekkori emlékekkel és a betegség tapasztalatával mosódnak össze. Grecsó szerint ezek a versek egy mélyebb, archaikusabb nyelvet követeltek meg, hogy hitelesen tudják visszaadni azt az állapotot, amikor az ember szembenéz a sorsával.
Turi Tímea megfogalmazása szerint ez a „távolságtartó analízis” segít abban, hogy a szerző ne vesszen el a puszta érzelmességben, hanem külső megfigyelőként tudja elemezni saját folyamatait. Grecsó ezt azzal egészítette ki, hogy számára a forma sosem öncélú játék, hanem a pontos kifejezés eszköze.
A rím, ami, ugye, állandóan gyanúba keveredik a kortárs irodalomban, nálam akkor jön elő, ha a vers belső lüktetése megkívánja.
Ez a nyelvi sokszínűség teszi lehetővé, hogy az író a legkülönbözőbb regiszterekben mozogjon: a szombathelyi kocsmai jelenetek nyers realizmusától kezdve a hitvesi líra finom, olykor önironikus hangvételéig. Grecsó szerint a verseknek képesnek kell lenniük arra, hogy a „leghétköznapibb világot” is üzemeltessék, hiszen az életünk nagy része mikrodrámákból áll.
Akár a szőnyegen felejtett játékszerekről, akár a halállal való szembenézésről van szó, a nyelvnek mindig rugalmasnak kell maradnia.
Ahogy az est végén elhangzott versek is bizonyították, ez a sokhangúság nem szétforgácsolja, hanem éppen összeabroncsolja a kötetet, hiszen minden hang ugyanahhoz az alapélményhez vezet vissza: az idő múlásához és az emberi kapcsolatok megmaradó erejéhez.
(Borítókép: Grecsó Krisztián a Radnóti Színházban 2026. február 25-én. Fotó: Tövissi Bence / Index)
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!