Persze nem is törvényszerű, hogy a kritikusok és a nézők ugyanazt gondolják.

Az utóbbi időben újra egyre gyakrabban kerül elő a kérdés, hogy vajon miért alakul ki sok film esetében feltűnően nagy különbség a kritikusok és a hétköznapi nézők véleménye között. Ez különösen a nagyobb bemutatók, franchise-filmek és streaminges sikercímek környékén válik látványossá, ahol a szakmai értékelések és a közönségreakciók néha szinte teljesen ellentétes irányba mutatnak.

A véleménykülönbségek hátterében egyebek között az állhat, hogy mára már teljesen megváltozott az, ahogyan a filmeket nézzük, és ahogyan beszélünk róluk. Az online értékelőoldalak sokkal hangosabbá tették a nézői véleményeket, így ma már jóval feltűnőbb, ha a közönség nem osztja a kritikusok véleményét. Eközben pedig a streamingplatformok uralma is befolyással lehet a véleményekre,  ugyanis a kritikusok gyakran sokkal szélesebb mezőnyből válogatnak, fesztiválfilmeket, szerzői alkotásokat és kísérletezőbb műveket is néznek, míg a nagyközönség figyelme sokszor leragad a legjobban promózott, vagy legkönnyebben elérhető címek világában. Emellett pedig nyilvánvalóan nem elhanyagolható tény az sem, hogy kritikusok jellemzően egészen más szemmel nézik az alkotásokat. Az ő feladatuk nem merül ki abban, hogy megállapítsák, szórakoztató volt-e egy produkció, vagy sem.


Ők a szerkezetet, a rendezést, az eredetiséget, a képi világot, a jelentésrétegeket és az adott film filmtörténeti helyét is vizsgálják. A legtöbb néző ezzel szemben teljesen érthető módon elsősorban arra figyel, hogy a film leköti-e, érzelmileg hat-e rá, vagy jó élményt ad-e abban a pillanatban. Éppen ezért nem is feltétlenül baj, ha a kritikusok és a nézők nem értenek mindenben egyet, vannak azonban olyan filmek, amelyek esetén ez a szakadék különösen látványos.


Az asszisztens, Ad Astra – Út a csillagokba, a Star Wars: Az utolsó Jedik, A Zöld Lovag,  vagy Az élet fája például mind-mind olyan alkotások, amiket a kritikusok széles körben méltattak, miközben a közönség sokkal hűvösebben és megosztottabban fogadta őket.

Ezekben a filmekben közös, hogy a kritikusok gyakran a formai megoldásokat, a hangulatépítést, a rendezői víziót, illetve a műfaji elvárások tudatos felülírását értékelték, a nézők egy része számára azonban ezek a filmek inkább lassúnak, távolságtartónak és frusztrálónak hatottak. 

Na, és ott van nyilván a másik oldal is, azok a filmek, amiket a nézők többnyire imádtak, a kritikusok meg nagyon nem. A nagyi szeme fénye vagy a Testvérbosszú jó példák, mert ezeket a kritikusok eléggé lehúzták, de a közönség már hosszú évek óta imádja őket. Vagy ott van például a Pillangó-hatás, ami mára igazi kultfilmmé avanzsált, ám a kritikusok nem szerették, szerintük a forgatókönyv gyenge lábakon állt, miközben a közönség a csavaros történet a feszült hangulat miatt már több mint 20 éve oda van érte.  De a közelmúltból is könnyen találhatunk ilyen filmet, gondoljunk csak a Mesterséges kegyelemre például, ami nagyon nem nyerte el a kritikusok tetszését, jelenleg viszont hasít az Amazon Prime-on, és cikkünk írásakor is a top 10-ben szerepel.

 


 


Ebben a korábbi cikkünkben is találsz hasonló példákat:

 

via World of Reel