Gyulázni most illik. Elszántan, lázasan (vö.: „ágy alá gyuláz a láz”), és persze fészbukosan, nem félünk a letekeréstől. Annak idején a háború után – valahol Európában – ilyenkor mondogatta egy fél ország mosolyogva a megfelelő alakok láttán, hogy: „Könyörgöm, akasszuk fel.” A helyzet persze érthető. Gyulázni most nemcsak illik, de muszáj. Higiéniai minimum. Továbbá: terápiás jelleggel bír, és morálisan mindenképp indokolt. Ahogyan Vonnegut mondaná: így megy ez.

Azt hiszem, az időzítéssel van némi probléma. Mert ha megkérdeznénk a hazai kommunikációs iparágat (reklámszakmát), hogy miért csak most, 8, 16, 100 esztendő után (ki hogyan érzékelte az időnek múlását), konkrétan: e médiatörténeti vallomást követően kapcsolja be a komment-cunamiját, akkor – tartok tőle – ez az iparág csak tétován félre nézne, mint ezt tette hősünk, Gyula vitéz, és elhaló, lölői hangon rebegné: „Nem tudom”. 

Nyilván tisztelet a kivételnek, azoknak, akik már korábban is nyomták a vészcsengőt, netán ezt hangosan tették, hogy mindenki hallja. (Nem hallotta.) Ám a jelenség már régóta velünk élt, a podcast és konferencia parádétól a reklámversenyeken, díjátadókon és listákon át a kerekasztal-beszélgetésekig, melyek a rendszer legitimációját szolgálták. De ezzel nem akarok senkit untatni. Ahogy azzal sem, hogy bizonyára érkeznek majd megrendelői oldalról is partizánok, akikről kiderül, hogy már régóta harcoltak a lanzs-anomáliával, nem hagyták szó nélkül, satöbbi, satöbbi. Jár nekik az elismerés, iróniával és anélkül. 

Kovács Levente

Félreértés ne essék: ez az egész gyulaság mélységesen elítélendő; nincs rá bocsánat, ez nem kérdés. Ám Balásy „jó-időben-jó-helyen” Gyulanzs csupán a rendszer – „ökoszisztéma!” – avatárja: gyalázhatjuk, mert megérdemli; de ha elejét szeretnénk venni a hasonló sztoriknak, akkor az iparágnak is mélyen magába kéne néznie. Nem elég tülekedni a féltéglákért, hogy odavághassuk a bűnösök fejéhez. 

Korunk „hősét” ez a gazdasági klíma, ez a morális égöv és kulturális éghajlat termelte ki e kicsiny, szikes hungaroparcellán – viszont a gyulanzs, a szőrös disznóparéj és kövér porcsin elburjánzásáért nem feltétlenül a gyomnövényeket, hanem a tróger kertészt meg a kollégáit kéne jól leteremteni. És az elmúlt években láthattuk sokféle virágzását a működésnek. Volt, aki együtt mozgott a kertésszel; volt, aki próbált közelebb kerülni hozzá; volt, akit engedtek szüretelni és volt, akit erre nem volt hajlandó; és volt, aki csak grasszált a kertben, miközben a saját kis növénykéit locsolta-gondozta, úgy-ahogy, hogy legalább ne száradjanak el.

Érthető tehát a gyulázás. De ha elpárolog a vérgőz, ha befejeződik a tülekedés a marokkövekért, és már begyűjtöttük az összes lájkot a bátor posztjaink alatt, akkor el kéne kezdeni azon töprengeni – a szakmát, a működést, az érdekvédelmet, a mindent átgondolva –, hogy hogyan tovább. Mit lehet építeni az összebarmolt kertünk romjain. (Disclaimer: amely már előtte sem volt oly patent állapotban.)

Hogy ehhez mennyi bátorságunk, erőnk és elszántságunk lesz, az már egy másik kérdés. De ha megindul valami – már attól könnyekig lennék hatva.

Borítókép – fotó: 444, utómunka: Hello Agency