–
A minap olvastam egy idős hölgy cikkét a késői szerelem csodájáról
Olyan pozitív kisugárzása volt a szavainak, hogy egy pillanatra a saját életemet is boldognak, reménytelinek láttam. A szavaknak varázserejük van, jól tudom, én pedig hirtelen ott találtam magam a hiányaim közepén. Mert nagyon hiányoznak az elismerő, pozitív reakciók. Nem csak nekem. Sőt, ha jobban belegondolok, mintha mindenki leginkább erre vágyna, mintha leginkább ez hiányozna az életből. Az elismerés, hogy jó, amit csinálok, hogy jó vagyok úgy, ahogy vagyok.
A felnőtté válás folyamatában hatalmas szenvedést okoz és hangsúlyos szerepet kap, hogy megtanuljuk elfogadni saját magunkat, hogy ne mások véleményétől, reakcióitól tegyük függővé, mit és mennyit érünk. Mégis megmarad a vágy, hogy valahogy elismerjenek.
Egy szemvillanásnyi, csak nekem szóló mosoly, egy-két önkéntelen kedves szó, dicséret, bók, egy pozitív jellemzés megemel, és egy pillanatra minden helyére kerül. Felmerül a kérdés, hogy akkor miért csak ritkán történik meg. Miért nem jön önkéntelenül? Pedig tulajdonképp nem kerül semmibe.
A figyelmesség, elismerés ragadós. Láncreakciót indít el. Ha beengedek valakit magam elé a dugó közepén, legközelebb ő fog majd valakit maga elé engedni. Ha egy eladó a közértben kedves velem, én kedves leszek valaki mással. Persze sajnos ez fordítva is igaz. Ha valaki a megélhetéssel küzd, ha folyton negatív kritikákat kap, ha fél, hogy elveszíti az állását, elveszíti a kedvességre való indíttatását is.
Nem mondok semmi újat, ha azt mondom, hogy már jó ideje megváltozott a közbeszéd minősége. Jó ideje már a félelem irányított. Félelem, hogy nem változnak a dolgok, vagy a félelem, hogy elveszíthetnek mindent.
A félelem túlzó reakciókat, agressziót szül. Aztán megtörténik a felszabadító változás. Jön a fellélegzés. És a válaszok keresése. Temérdek elemzés. Racionalizálás. Próbáljuk elhinni, és ép ésszel felfogni a felfoghatatlant. Mert meg akarjuk érteni.
Ehhez beszélni kell, írni kell, szavakba kell önteni, mert a verbalizáció segít értelmet találni. Ez nagyon emberi. De valami emberi mégis elvész közben.
Az idős hölgy csodaírása zsigeri szinten szólított meg
Kedves szavai előhívták azt a mérhetetlen kedvességet, szeretetet, amit a diákjaimtól több mint három évtizede folyamatosan kapok. A legutolsó emlékem csütörtökön született. Három év után először mentem vissza abba a fantasztikus iskolába, ahonnan korábban a számomra vállalhatatlan politikai helyzet indukálta felháborító változások miatt felmondtam. Az egyik ballagó diák kilépett a sorból, odajött és megölelt. „Köszönöm, tanárnő!” Csak egy évet tanítottam, 9. osztályban. Sok-sok csak nekem szóló mosoly érkezett a nyomában. Most is a könnyeimmel küzdök.
A Z és Alfa generációról sokan sokféleképp gondolkodunk. Rengeteg tudományos és kevésbé tudományos cikk foglalkozik, értelmezi, tanácsot és használati utasítást ad a mai fiatal generációval kapcsolatban. Mind nagyon hasznos és szemnyitogató. De számomra gyakran olyan olvasni ezeket az írásokat, mintha egy külön állatfajról beszélnénk. Értelmezünk valamit kívülről, mikroszkóp alá tesszük, megvizsgáljuk, levonjuk a következtetéseket, de igazából kívül maradunk.
Nekem szerencsére megadatott, hogy közvetlen közelről tapasztaljam meg, mit jelent ma tinédzsernek, fiatalnak lenni. Nehéz. Mégis van valami, amiért nagyon felnézek rájuk, amiért nem tudok elég hálás lenni. Amit én tanultam tőlük.
Ezt a tartalmat csak a WMN-tagok olvashatják tovább.
Legyél te is a közösségünk része, támogasd munkánkat!
Szükségünk van a támogatásodra.