Az iráni háború kitörése óta sokat lehetett hallani arról, hogy fogyóban vannak-e az Egyesült Államok lőszerkészletei, és elsősorban a légvédelmi rakétái. Most, hogy úgy tűnik, egy időre tűzszünet lépett életbe, érdemes megnézni, mi is a helyzet.
Az tény, hogy az amerikai haderő rengeteg lőszert (robotrepülőgépeket, föld-föld rakétákat, levegő-föld rakétákat és bombákat, illetve légvédelmi rakétákat) használt el a háború során. Az Irán elleni csapások mind területileg, mind időben, mind célpontok tekintetében igen kiterjedtek voltak, és ez meg is látszik a felhasznált „támadó” lőszerek készletein. A másik oldalon pedig – éppen a heves, ezt megakadályozni hivatott csapássorozatok ellenére – Irán is rengeteg drónt és ballisztikus rakétát tudott kilőni izraeli és régiós célpontokra, illetve amerikai bázisokra, ezek ellen pedig rengeteg légvédelmi rakétát kellett elhasználni.
Kilőtték a tárat – többször is
Ugyan a médiában főként ez utóbbi aspektus kapott nagyobb figyelmet, a támadó fegyverzet terén is érdemes körülnézni. Ott van például a Tomahawk robotrepülőgép. A becslések szerint a tűzszünetig az amerikai haditengerészet legalább ezer darab ilyet lőtt ki iráni célpontokra. A háború előtt az amerikai haderő becsült készlete valamivel 3 ezer felett volt. Így aztán Tomahawkból nem fog egyelőre kifogyni az amerikai haderő.
Ettől függetlenül valószínűnek látszik, hogy jelenleg Irán partjaihoz közel nem is igazán tudnának újabb Tomahawkokat kilőni az amerikai hadihajók, mivel az elhasznált mennyiség nagyjából megegyezik azzal, amennyit az idevezényelt hadihajók kilövőiben el lehetett helyezni. Márpedig ezek a mostani technológia mellett a tengeren nem, csak biztonságos kikötőkben tölthetők újra – biztonságos kikötő pedig jelenleg nem igazán van a Perzsa-öböl térségében.
Ez azonban a kisebbik gond. A nagyobbik az, hogy 2026-ban csupán nagyjából kétszáz darabot fognak leszállítani, tehát a most elhasznált mennyiségnek legfeljebb az ötöde kerül visszatöltésre. És ugyan 2027-re már közel 800 darabot rendelnek, nagy kérdés, hogy sikerülhet-e ilyen rövid idő alatt ilyen léptékben felpörgetni a gyártást. Valószínűleg nem, de a megrendelések legalább kiküldik az üzenetet – és a pénzt – a gyártóknak, hogy érdemes és lehetséges beruházni a gyártási kapacitások növelésébe.
Tomahawk kilövése egy tengeralattjáróról – csak kikötőben lehet újratölteni, ha van mivel
Fotó: U.S. Navy / az Egyesült Államok haditengerészete
A hiányt viszont nemcsak az amerikai haderő érezheti meg. A hírek szerint Japánt arról értesítette az amerikai kormányzat, hogy a megrendelt 400 darab Tomahawkot az iráni konfliktus miatt késve fogják leszállítani a japán haditengerészetnek, miközben az éppen egy jelentős, a kínai fenyegetést ellensúlyozandó fejlesztési programot próbál végrehajtani, amelynek fontos eleme lett volna a Tomahawkok kilövésére való képesség.
Valamivel kellemesebb a helyzete az amerikaiaknak a szintén jelentős számban elhasznált JASSM levegőből indítható, „lopakodó” cirkálórakéták tekintetében. Ebből is bő ezer darabot lőttek ki Iránra, de a raktárkészlet 4 ezer felett volt, és idén is sokat, körülbelül 500 darabot szállítanak le belőle. 2027-re a rendelt mennyiség szintén 800 darab körül van, de a JASSM további előnye, hogy ezt a fegyvert Egyesült Államokon kívül csak a lengyel, az ausztrál és a finn haderőnél rendszeresítették, ezek pedig nem nagyon használtak belőle, tehát nem kell majd azt a kényelmetlen döntést meghoznia az amerikai vezetésnek, hogy a szövetségesei vagy a saját hadereje szájából vegye-e ki a falatot.
AGM-158 JASSM cirkálórakéta. Messzire száll, de nem olcsón
Fotó: Wikimedia
Megint más a helyzet a PrSM (Precision Strike Missile – Precíziós csapásmérő rakéta) ügyében. Ez ugyebár egy új, a HIMARS rendszerekhez készített, a korábbiaknál nagyobb hatótávolságú rakéta (az Ukrajnában is bizonyított ATACMS 300 kilométerével szemben a PrSM 500-nál is többet tud). Új eszközként ebből csak egy-két száz darab volt raktáron az iráni háború előtt, és ezt a készletet jórészt el is lőtték, de a 2026-os megrendelések leszállításával elvben vissza is tölthetik. Abból viszont, hogy 2027-re a megrendeléseket megsokszorozva már több mint ezer darabot venne az amerikai haderő, az is látszik, hogy sikeres volt az éles tesztelés.
Nyújts feléje védő rakétaernyőt!
Na de mi a helyzet a legkritikusabb fronton, a légvédelmi rakétáknál? A legjobban még talán a haditengerészetnél rendszeresített SM (Standard Missile) verziókkal állnak az amerikaiak. A repülőgépek és robotrepülőgépek ellen hatékony SM-6-ból nagyjából 1200 darab volt a háború előtt, és ebből körülbelül 300-at lőhettek ki. Az idei szállítások 150 darabra rúgnak, 2027-re pedig 500 darabos rendelést terveznek. Nagyobb a gond a ballisztikus rakéták ellen bevethető SM-3 esetén: ebből bő 400 darabbal kezdték meg a háborút, és nagyjából 200 darabot ki is lőttek, miközben az idei szállítás csak néhány tucat, de jövőre is csak 80 darabot rendelnének, valószínűleg a magas ár és a gyártás bonyolultsága miatt.
Ennél is rosszabb a helyzet a földi telepítésű, ballisztikus rakétákat a pályájuk felső szakaszában elfogó THAAD ütegekhez való rakétákkal. Ezekből kevesebb mint 400 darab volt raktáron a háború előtt, és ebből legalább kétszázat ki is lőttek, miközben ebben az évben még egy darabot sem szállított le belőle a gyártó Lockheed Martin. A cég azt ígérte, hogy az évi maximum 96 darabos gyártókapacitást 400-ra emeli, de hogy erre mikor lesz képes, az jó kérdés. Ahogy az is, hogy a 2027-re megrendelni tervezett 850 darabból mennyi lehet az, amennyit valóban le is szállítanak a következő másfél évben – valószínűleg a töredéke, legfeljebb 100-200 darab.
Ráadásul a THAAD ütegeket nemcsak az Egyesült Államok használja, van ilyenje az Egyesült Arab Emírségeknek és Szaúd-Arábiának is, de Izrael védelmében is fontos szerepet játszottak (igaz, itt amerikai „kölcsönzésben”). A fogyóban lévő rakétákat tehát még meg is kéne osztani a szövetségesekkel – ha lennének. Rakéta nélkül viszont a sokmilliárd dolláros ütegek legfeljebb az iráni drónok célpontjaként tudnak funkcionálni.
Keresett hazafiak
A másik leghatékonyabb földi telepítésű légvédelmi rendszer, a Patriot PAC-3 elfogórakétái jóval egyszerűbb és olcsóbb szerkezetek a THAAD egyenként akár 15 millió dollárt kóstáló rakétáihoz képest – bár az ezeknél becsült 4-6 millió dolláros bekerülési költség sem teszi éppenséggel olcsó mulatsággá a bevetésüket.
Ezekből nagyjából 2300 darabbal rendelkeztek az amerikaiak a háború előtt, és ebből valahol 1100 és 1500 között lőhettek ki. 2026-ban 250 darab leszállítása várható, 2027-ben viszont már több mint 3 ezret rendelnének – megint csak kérdés, hogy ez mennyire teljesíthető, főleg úgy, hogy maga a gyártó Lockheed is csak azt jelentette be, hogy 2030-ig évi 2 ezer darabra növelik az éves gyártókapacitást a mostani maximum 600-ról.
Patriot üteg tüzel Tel-Aviv felett
Fotó: Wikimedia
Különösen kellemetlen az Egyesült Államok számára, hogy 18 másik ország is szolgálatban tart Patriot ütegeket, köztük Ukrajnában is vannak ilyenek. Ha vissza akarják tölteni az amerikai és közel-keleti készleteket, és még a jövőre is be akarnak többet tárazni, akkor viszont nem nagyon fog jutni PAC rakéta senki másnak, miközben a feszült nemzetközi helyzetben mindenki növelni szeretné a készleteit, Ukrajna pedig napi szinten használná is a rendszert, ha lenne mivel.
Svájc már bedobta, hogy másik rendszert vásárolna, amennyiben a lebeszélt szállításokban késések várhatók – márpedig azok várhatók –, de más haderők is követhetik a példát, ugyanis a THAAD-dal ellentétben a Patriotnak vannak elég jó alternatívái a nemzetközi fegyverpiacon. (Erről lásd bővebben az alábbi dobozra kattintva olvasható cikkünket.)
Van, amit ki lehet váltani
Persze tegyük azért hozzá azt is, hogy az Egyesült Államoknak számos fegyverből vannak komoly tartalékai, és ezek részben azért használhatók a kritikus lőszerek helyett is. Precíziós bombák kiválthatják a robotrepülőgépeket, levegő-levegő rakéták pedig bizonyos célpontok ellen a légvédelmi rakétákat.
Az sem véletlen, hogy az amerikai haderő némi bealvás után most nagy erőkkel igyekszik olcsó csapásmérő és elfogó drónokat fejleszteni és gyártani (vagy akár Ukrajnától is venni), hogy minél több kapacitást kiválthasson ilyen eszközökkel.
Nincsenek bajban – de lehetnek
A fenti számokból mindenesetre jól látszik azért, hogy az iráni háború – még ha teljesen össze is omlik a tűzszünet – nem fogja teljesen lefogyasztani az amerikai készleteket még a legkritikusabb lőszerek és rakéták esetében sem. Az iráni támadások intenzitása is sokat csökkent a háború első napjaihoz képest, és mondjuk a Tomahawkok százaival szétlőtt légvédelmi és rakétaindító kapacitásokat az irániak sem fogják néhány hónap alatt újjáépíteni.
Csakhogy senki sem garantálhatja, hogy ez lesz az egyetlen nagyobb szabású konfliktus a következő években. Köztudott tény, hogy a Pentagon stratégái egyik szemüket folyamatosan a kelet-csendes-óceáni térségen tartják, ami valójában egy eufemizmus arra, hogy Kína agresszív terjeszkedési kísérleteitől tartanak, elsősorban persze egy Tajvan elleni katonai akciótól.
Márpedig egy Kína elleni konfliktusban nem ilyen ütemben használnák el a megmaradt készleteket. Ahogy akkor se, ha mondjuk a balti államokat kellene egy orosz agresszió ellen megvédeni. És ha akár Kína, akár Oroszország tervez bármi ilyen akciót, akkor miért várná meg, hogy az amerikaiak hosszú évek alatt felépítsék a plusz gyártási kapacitásokat, majd újabb hosszú évek alatt feltöltsék a raktárkészleteket is? (A korábban említett, 2027-es rendelési számokhoz érdemes hozzátenni, hogy a CSIS szakértői szerint egy most megrendelt új rakéta bő négy év múlva kerülhet valójában leszállításra olyan fegyverek esetén, ahol a kereslet már most is meghaladja a gyártási kapacitásokat.)
Donald Trump valószínűleg azt gondolja, ő választhatja meg, hol és mikor indít háborút, és mikor, illetve miként zárja azt le. Irán esetében már szembesülnie kell azzal, hogy a lezárás nem is olyan egyszerű, de ennek a kalandnak következtében nem elképzelhetetlen, hogy az Egyesült Államok egy olyan konfliktusban találhatja magát, amit el szeretett volna kerülni. És számos kritikus lőszer és rakéta szempontjából bizony majdnem üres kézzel kezdheti el adott esetben a konfliktust, ahová az ellenfél – ha az Kína lesz – teljes fegyverzetben érkezik.
(CSIS)