Kezdjük egy közelmúlt-béli sztorival: jelentős médiavisszhangja volt egy Híradó végi laza párbeszédeteknek Szellő Istvánnal, amiből többek között az is kiderült, hogy pár napig nem voltál képernyőn – pihentél?
Hát, nem önszántamból pihentem, hanem rákényszerített egy lázas, torokfájós, nagyon kellemetlen betegség. A választás utáni első napon még bementem lázasan dolgozni, mert azt éreztem, nem tehetem meg, hogy ne legyek ott, de aztán már nem bírtam tovább. Szóval inkább „kibetegeskedtem” mintsem kipihentem magam. Ami pedig a híradó végi csevegésünk jelentős médiavisszhangját illeti: ezek a beszélgetések spontán alakulnak ki, olyan témákból, amelyekről már adás előtti is beszélgetünk a szerkesztőségben. A híradó végi elköszönéseknek már-már hagyománya van nálunk az RTL-en, van olyan, aminek csak napi vagy pillanatnyi jelentése van, sok olyan van, amire már nem emlékszünk, pedig jól hangzott, és van néhány olyan, ami emlékezetes marad a tartalma miatt. Például a legutóbbi beszélgetésünkben elhangzott az a kijelentés, hogy „továbbra is mondjuk a híreket”, ami egyszerűnek tűnik de mivel a politikában és a médiában forgószélszerű változások történnek, mi ezzel is utaltunk rá, hogy az RTL Híradó stabilitása változatlan.
Több, mint 20 éve állandó arca vagy az RTL Híradónak. Ez is elképesztő stabilitás egy olyan világban, ahol a média, ahogy addig ismertük, fenekestül felfordult. Te hogyan éled meg ezt a változást?
Minden megváltozott. Az, hogy a média világa sokszor nem a piaci viszonyok mentén alakult, szomorú fejlemény, de bízom benne, hogy hosszú idő után újra észhez tér a szakma. Szerintem a mi szempontunkból jó hír, hogy talán visszatér az igazi hírverseny. Korábban a televíziós piacon sokszor nem volt más valódi híradó, így tulajdonképpen magunkkal versenyeztünk. Én abban bízom – és most nem a nézettségért való küzdelemről beszélek –, hogy újra fontos lesz, ki jut hozzá először az információhoz, és milyen gyorsan tudja azt hitelesen közreadni. Ehhez persze idő és türelem kell.
Fotó: Sárosi Zoltán/RTL Magyarország
Mit tapasztalsz a visszajelzésekből, hisznek még az emberek az objektív tájékoztatásban?
A nézettség nemhogy stagnálna, hanem folyamatosan emelkedik, ami azt bizonyítja, hogy az igény nemhogy csökkent volna, de egyenesen felfokozottabb lett. Ha az emberek nem hinnének a hiteles tájékoztatásban, ha nem nézték és olvasták volna a független orgánumokat, akkor nem lett volna ilyen kiemelkedő a választási részvétel sem. A hiteles információ egyre inkább felértékelődik. A sajtó feladata pedig továbbra is az, hogy a mindenkori hatalmat ellenőrizze, figyelje és kérdezzen. Ez egy folyamatos feladat, ami a választás után sem szűnik meg.
Te hogyan látod a jelenlegi közhangulatot? Érzékelhető valamiféle elmozdulás a feszültségek irányából a kulturáltabb párbeszéd felé?
Ez nagyon nehéz kérdés. Az egyik oldalon mélységes döbbenetet és csalódottság látok, a másikon viszont felszabadultságot és pozitív várakozást. Én abban bízom, hogy ezek a szélsőséges megnyilvánulások szép lassan eltűnnek. Meg kell tanulnunk újra kulturáltan beszélni egymással, kifejezni a véleményünket anélkül, hogy egymás torkának esnénk. Ebben az értelmiségnek óriási felelőssége van. Sokan „kicsekkoltak” az elmúlt években, elefántcsonttoronyba vonultak, de most úgy látom, a művészek és a tudományos szakemberek újra felemelik a hangjukat. A független médiára pedig továbbra is számíthatnak: árgus szemekkel fogjuk figyelni a történéseket.
Evezzünk kicsit könnyedebb vizekre, ahogy te is tetted: szerepeltél az Árulók – Gyilkosság a kastélyban című műsorban, aminek az utolsó évadában Hajdú Péter távozása nagy port kavart: felmerült a gyanú, hogy búcsúbeszédével kis híján elrontotta a játékot, egyértelmű utalást tett arra, hogy rajta kívül ki gyilkos még. Az ügy kapcsán a te kilépőd is szóba került, amiben szintén utaltál a társaid kilétére. Szerinted van párhuzam?
Szerintem a kettőt nem lehet egy lapon említeni. Ez egy taktikai játék, amit intelligensen, higgadtan kell játszani: elmehetsz a falig, de nem törheted át azt egy kosfejjel, pláne nem indulatból. Ez egy társasjáték, aminek megvannak a szabályai. Én élveztem a játékot, mert bár volt benne szerep és taktika, mégis önmagam maradhattam. Nem egy „trash reality”-ről van szó, ahol a magánéletedet teregeted ki, hanem egy iszonyú jó tévéműsorról, amiben bármikor nagyon szívesen újra részt vennék.
A családod, a gyerekeid hogyan fogadták a szereplést? Mennyire tudtad titokban tartani előttük a végkifejletet?
Nézték a műsort, és persze szurkoltak, bár volt bennük egy pici csalódottság, hogy nem mentem el a végéig, de összességében nagyon élvezték a játékot. A gyerekeimről egyébként mostanában már kevesebbet beszélek a nyilvánosság előtt, mert ők ezt már nagyon nem akarják. Rettentő büszkék vagyunk rájuk, de van egy szigorú megállapodásunk: nem akarnak „ismert ember gyermekeként” megjelenni a médiában, szeretnék a saját életüket élni. Ezt mi szülőként teljes mértékben tiszteletben tartjuk.
Fotó: Sárosi Zoltán/RTL Magyarország
Ez érthető – de annyit talán elárulhatsz a család rocksztár dobosáról, Matyi fiadról, hogy mit szóltál, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a zene lesz az ő útja?
Az az igazság, hogy nála ez nem választás kérdése volt: amint ülni tudott, ritmusra vert mindent. Háromévesen már megmondták, hogy őstehetség, négy-öt éves kora óta dobtanárhoz jár. Ez egy zsigeri dolog nála, nincs B-terv, mert ez az ő valódi útja. Én pedig úgy gondolom, hogy bármit is csinál egy gyerek, a zene mindenképpen fantasztikus hatással van a fejlődésére.
Említsük meg a „harmadik gyermekedet” is, az Egy Csepp Figyelem Alapítványt. Tavaly volt 20 éves. Hatalmas dolgokat értetek el – mi az, amire a legbüszkébb vagy?
Leginkább arra, hogy még létezik. Egyre nehezebb fenntartani egy ilyen szervezetet; bár a partnereink hűségesek, mindenhol kevesebb a pénz és minden drágább lett. Folyamatosan gondolkodunk a túlélésen. De büszke vagyok arra is, hogy az alapítvány sokkal nagyobb lett, mint álmodtam. Például mi oktatjuk kizárólagosan a pedagógusokat arra, hogyan bánjanak a cukorbeteg gyerekekkel az óvodákban és iskolákban. Ez egy validált, országos misszió, amit azért csinálunk, mert más nem végzi el. Vagy itt van a Magyarország Cukormentes Tortája verseny, amit idén is meghirdettünk, javában zajlik a zsűrizés, augusztusban pedig kiderül a győztes.
Zárásképpen még egy kérdés: ha nem a híradó, akkor mi? Van neked egyáltalán B-terved?
Nincs B-tervem. Ebből a szempontból olyan vagyok, mint a fiam: nála sincs más opció, csak a zene – nálam pedig mindörökké híradó.