Miközben a magyar gazdaság az elmúlt években látványos beruházási versenybe kezdett az autó- és akkumulátorgyárakért, egyre erősebben jelent meg az a kritika is, hogy az ország továbbra is főként az olcsó munkaerőre és az összeszerelő iparra építi a növekedését. Ezzel párhuzamosan a termelékenység – vagyis az, hogy egy dolgozó mennyi új értéket képes előállítani – továbbra is jelentősen elmarad az Európai Unió fejlettebb gazdaságaitól. Erre építette keddi bizottsági meghallgatását Kármán András is, aki a Tisza Párt pénzügyminisztereként teljes gazdaságpolitikai fordulatot hirdetett.
A tárcavezető szerint az elmúlt másfél évtized gazdasági modellje zsákutcába vitte Magyarországot, és az alacsony bérekre, valamint az összeszerelő üzemekre épülő növekedési pálya hosszú távon nem fenntartható. Kármán András arról beszélt, hogy a gazdaságot a jövőben inkább termelékenységre, innovációra és kiszámítható gazdaságpolitikai környezetre kellene építeni. Megfogalmazása szerint „Magyarország gazdaságpolitikájának teljes irányváltásra van szüksége”, amelynek középpontjában a termelékenység bővülése, a stabil költségvetési pálya és az euró bevezetését lehetővé tevő gazdasági környezet állna.
A kérdés azért különösen fontos, mert a gazdaság teljesítményéről szóló vitákban az elmúlt években számos politikai oldal eddig a növekedési adatokat hangsúlyozta – egyébként ez egy évtizedek óta visszatérő gazdaságpolitikai és -filozófiai vita nem csak Magyarországon –, miközben jóval kevesebb szó esett arról, hogy ez a növekedés mennyire hatékony, mennyire fenntartható, és mennyivel kerül közelebb általa Magyarország az uniós fejlettségi szinthez. A GKI friss elemzése alapján a kép kettős, az elmúlt 15 évben több ágazat valóban gyorsabban fejlődött a termelékenységben az uniós átlagnál, a felzárkózás azonban így is csak részleges maradt.
Miközben egyes szektorokban látványosan nőtt a termelékenység, az egészében továbbra is jelentős a lemaradás a magas hozzáadott értékű, technológiailag fejlett európai gazdaságokhoz képest. Az elmúlt évek gazdaságpolitikai vitáinak egyik másik visszatérő kérdése, hogy a gazdaság versenyképessége valóban javult-e annyit, hogy az ország érdemben közelebb kerüljön az Európai Unió fejlettebb tagállamaihoz. Bár a gazdaság több területen fejlődött, továbbra is nyitott kérdés, hogy ez a javulás elegendő volt-e a tartós felzárkózáshoz, vagy a lemaradás alapvetően megmaradt.
Sok az eszkimó, kevés a fóka – így ragadt be a magyar termelékenység
De mielőtt idáig eljutnánk, érdemes közelebbről megnézni, pontosan mit is mutatnak a számok. A termelékenységi adatok mögött ugyanis nemcsak trendek, hanem a gazdaság szerkezeti problémái is kirajzolódnak:
az alacsony hozzáadott érték,
a széttagolt vállalati rendszer,
a gyenge hazai beszállítói pozíciók és az a növekedési modell, amely sokszor inkább a mennyiségre, mintsem a hatékonyságra épült.
És a történet végül még Madách Imréhez, pontosabban Az ember tragédiájának 14. színéhez is elvezet, mert a GKI elemzéséből fokozatosan ugyanaz a probléma rajzolódik ki:
túl sok szereplő próbál megélni egy viszonylag szűk piacon, miközben nincs elég növekedési tér, elég kereslet és elég magas hozzáadott értékű lehetőség.
Ahogy a közismert mondás tartja: „sok az eszkimó, kevés a fóka”.
A 2025-ös adatok alapján a mezőgazdaság emelhető ki elsőként, ebben az ágazatban a hazai termelékenység már enyhén meg is haladja az uniós átlagot, annak 104 százalékát éri el. A kedvező kép mögött azonban több sajátos szerkezeti tényező áll. Sokan vállalkozóként dolgoznak, így a vállalkozói jövedelmek is megjelennek az egy főre jutó termelékenységi mutatókban. Emellett a mezőgazdaság jelentős része nagy táblás, viszonylag alacsony munkaerő-igényű termelésre épül, ami statisztikailag javítja a termelékenységet. Ehhez társul, hogy az uniós támogatások a hazai, alacsonyabb bérszint mellett arányaiban nagyobb súlyt képviselnek a gazdálkodók bevételeiben.
Azonban jóval visszafogottabb képet mutat a többi szektor. Az „egyéb szolgáltatások” például – tehát a javítási, háztartási és kisebb személyi szolgáltatásoknál – a termelékenység nagyjából az uniós átlag 60 százalékát éri el. A legnagyobb lemaradás az ingatlanügyleteknél látható, ahol a mutató az uniós szint mindössze 36 százaléka. Ez különösen annak fényében figyelemre méltó, hogy az ingatlanszektor sok európai országban a magas hozzáadott értékű tevékenységek egyik fontos területe. Kedvezőtlen a feldolgozóipar és az információs-kommunikációs szektor helyzete is. Ezekben az ágazatokban a termelékenység csak az uniós átlag 40–42 százalékát éri el.
Ez azért lényeges, mert nem marginális területekről van szó, mindkét szektor nagy súlyt képvisel a gazdaság egészében, és hosszabb távon éppen ezek határozzák meg leginkább egy ország technológiai felzárkózási képességét és versenyképességét. De a GKI is kiemeli, hogy 2010 és 2025 közötti időszak több területen is előrelépést hozott. A legnagyobb javulás a pénzügyi szektorban történt, ahol a termelékenység 46 százalékkal nőtt, miközben az uniós átlag 8 százalékos emelkedést mutatott. Hasonló növekedést ért el a kereskedelem és a turizmus, 42 százalékos volt a javulás, szemben az EU 11 százalékos átlagával. A szakmai szolgáltatásoknál 33 százalékos növekedés látszik, miközben uniós szinten ez 11 százalék volt. Az információs és kommunikációs szektorban is jelentős, 32 százalékos javulás történt, de itt az EU egészében még ennél is gyorsabb, 37 százalékos bővülést mértek.
A szolgáltató szektor egyes részei részben azért tudtak gyorsabban fejlődni, mert rugalmasabban reagáltak a technológiai és piaci változásokra.
A digitalizációs megoldások elterjedése, majd újabban a mesterséges intelligencia alkalmazása sok cégnél úgy növelte a hozzáadott értéket, hogy közben nem volt szükség arányos létszámbővítésre. Vagyis kevesebb emberrel is nagyobb teljesítményt tudtak előállítani, ami közvetlenül javította a termelékenységi mutatókat.
A mezőgazdaságban szintén történt előrelépés, de jóval visszafogottabb ütemben. A hazai termelékenység 19 százalékkal nőtt, miközben az EU átlagos javulása elérte az 50 százalékot. Ennél is kedvezőtlenebb képet mutat az ipar és több más tőkeigényes ágazat helyzete, itt gyakorlatilag stagnálásról beszélhetünk.
Ezzel szemben az ipar termelékenysége 2010 és 2025 között összesen 0,4 százalékkal csökkent, miközben az uniós átlag 16 százalékkal emelkedett. Az építőiparban ugyan látszik némi javulás, de ez is mérsékelt maradt: Magyarországon 4 százalékos növekedést mértek, míg uniós szinten eközben 10 százalékos visszaesés történt.
Tehát jól látszik, a gyors növekedés önmagában még nem jelent valódi felzárkózást.
Magyarország több ágazatban is az uniós átlagnál gyorsabb fejlődést produkált az elmúlt másfél évtizedben, ez azonban sok esetben csak arra volt elegendő, hogy valamelyest csökkenjen a lemaradás, nem pedig arra, hogy az ország érdemben megközelítsen. Ennek egyik fő oka az alacsony bázis. Ha egy gazdaság jóval az uniós átlag alatt indul, akkor még a látványos növekedési ütem sem feltétlenül elég a gyors felzárkózáshoz. Tartós közeledéshez hosszabb időn keresztül az EU-átlagnál érdemben magasabb termelékenységi növekedésre lenne szükség.
A számok emellett egy másik fontos problémára is rámutatnak. Azokban az ágazatokban, amelyek az elmúlt években kiemelkedően nagy állami támogatást kaptak, a termelékenység növekedése kifejezetten gyenge maradt.
Ez különösen az iparban és az építőiparban látványos, ami erős piactorzulásra utalhat.
Miközben az autó- és akkumulátoripar 2020 óta közel ezermilliárd forintnyi állami támogatásban részesült, az ipari termelékenység összességében mégis romlott az elmúlt 15 évben. Ez arra utal, hogy a támogatások önmagukban nem feltétlenül javítják a gazdaság hatékonyságát, különösen akkor, ha nem ösztönzik érdemben a technológiai fejlődést vagy a magasabb hozzáadott értékű termelést.
Sok a kis cég, de kevés a valóban hatékony
A témában most megkerestük Molnár Lászlót is, a GKI vezető kutatóját, aki szerint a gazdaság egyik alapvető problémája továbbra is az alacsony hozzáadott érték és az ebből fakadó gyenge termelékenység. A szakértő lapunknak arról beszélt, hogy a hozzáadott érték lényegében azt mutatja meg, hogy egy vállalat, egy ágazat vagy akár egy teljes ország egy adott évben mennyi új értéket állít elő. Ennek az egy dolgozóra jutó változatát használják termelékenységi mutatóként. Bár elsőre technikai közgazdasági fogalomnak tűnhet, ez az egyik legfontosabb mérőszám, ha azt akarjuk megérteni, mennyire hatékony egy gazdaság.
Molnár László szerint azért fontos ágazati bontásban vizsgálni a termelékenységet, mert óriási különbségek vannak az egyes szektorok között. Egyáltalán nem mindegy például, hogy egy kormány mely területeket próbálja kiemelten fejleszteni. Vannak ugyanis olyan alacsony termelékenységű ágazatok, ahol ennek objektív szerkezeti okai vannak, miközben a magas termelékenység sem feltétlenül jelent automatikusan kedvező gazdasági hatást. Előfordulhat például, hogy egy szektorban a külföldi tulajdonú cégek dominanciája húzza fel a mutatókat, miközben a nyereség jelentős része nem a magyar gazdaságban hasznosul.
A GKI elemzésének egyik legfontosabb tanulsága éppen az, hogy rendkívül nagy különbségek alakultak ki a gazdaság egyes szektorai között. A mezőgazdaság már az uniós átlag fölé tudott kerülni, azonban az ingatlanügyletek vagy az információs és kommunikációs szektor termelékenysége továbbra is jelentősen elmarad az EU-s szinttől. Arra a kérdésre, hogy mi hiányzott az elmúlt 15 évből ahhoz, hogy a magyar termelékenység érdemben javuljon, Molnár László elsősorban a vállalati szerkezet problémáit emelte ki. Mint mondta,
a középvállalati mérettől felfelé a magyar cégek termelékenysége sok esetben már nem marad el látványosan a visegrádi országok hasonló vállalataitól. A probléma sokkal inkább a kisebb cégeknél jelentkezik.
A magyar kis- és mikrovállalkozói szektor termelékenysége rendkívül alacsony, aminek egyik fő oka a gazdaság erős elaprózottsága. Nagyon sok olyan kisvállalat működik, amely alapvetően a túlélésért küzd, miközben kevés a valóban erős középvállalat, a hazai nagyvállalatok száma pedig különösen alacsony. Ez közvetlenül visszafogja a termelékenységet is. A nagyobb vállalati méretnek sok esetben valós gazdasági előnyei vannak, jobban megszervezhetők a munkafolyamatok, alacsonyabb lehet az egységköltség, hatékonyabban oszlanak el az adminisztratív terhek, vagyis összességében javulhat a működés hatékonysága.
Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy kevesebb szereplőre lenne szükség a gazdaságban, inkább azt, hogy a kisebb cégek együttműködése jelenleg gyenge. Erre példaként Molnár László az úgynevezett „virtuális gyár” koncepcióját említette. A műanyagiparban például sok apró fröccsöntő vállalkozás működik, amelyek önállóan csak kisebb megrendeléseket tudnak teljesíteni. Ha azonban ezek a cégek digitális rendszereken keresztül összehangolnák a kapacitásaikat, akkor a piac szemében egy nagyobb üzemként tudnának működni. Egy ilyen hálózatban akár több száz kisebb vállalkozás is képes lehetne egy többezres nagyvállalat termelési volumenét előállítani, miközben a cégek jogi önállósága megmaradna.
Molnár László szerint az ilyen típusú együttműködések jelentősen javíthatnák a gazdaság termelékenységét és versenyképességét is.
Szerinte ugyanakkor a gazdaság problémáira nem egyszerű „piaci tisztogatás” lenne a megoldás. Arra a felvetésünkre, hogy a termelékenység javításához szükség lehet-e egyfajta konszolidációra – akár vállalati fúziókra, akár arra, hogy a gyengébb szereplők eltűnjenek a piacról –, a GKI vezető kutatója óvatosabban fogalmazott. A vállalatok tömeges eltűnését viszonylag könnyű előidézni, az azonban már sokkal nehezebb kérdés, hogy mi épül a helyükre. Emiatt inkább átalakulásról és együttműködésről beszélt, nem pedig egyszerű piaci szanálásról. A fúziókat ráadásul nem lehet kikényszeríteni, ezek olyan piaci megoldások, amelyekhez a magyar vállalkozói kultúrának is alkalmazkodnia kellene.
A magyar vállalatok nagy része így is kimaradt
Molnár László szerint a verseny és az együttműködés közötti egyensúly lenne a kulcs. A jelenlegi helyzet azonban szerinte problémás, a piac sok ágazatban rendkívül széttagolt, ami végső soron magukat a termelőket hozza nehéz helyzetbe. Ráadásul érdemes kitérni a magyar cégek gyenge beszállítói pozíciójára is. Az elmúlt évek egyik visszatérő gazdaságpolitikai érve az volt, hogy a nagy külföldi beruházások majd magukkal húzzák a hazai vállalatokat is. A gyakorlatban azonban a magyar cégek többsége továbbra is csak nagyon alacsony szinten tud bekapcsolódni ezekbe a termelési láncokba.
Molnár László szerint sok félreértés övezi a beszállítói hálózatok működését. Egy multinacionális vállalat számára ugyanis nem elég, ha egy cég „szeretne beszállító lenni”. Először szigorú szabványoknak kell megfelelni, bizonyítani kell, hogy ezek a rendszerek hosszú ideje stabilan működnek, és azt is, hogy a vállalat képes nagy mennyiségben termelni. Ha egy cég csak kis volumenben tud gyártani, gyakorlatilag esélye sincs bekerülni egy nemzetközi beszállítói láncba. A probléma egyik gyökere itt is a vállalati struktúra méretében keresendő. A hazai kis- és középvállalkozások jelentős része egyszerűen túl kicsi ahhoz, hogy megfeleljen a nagy nemzetközi cégek volumenelvárásainak.
Ráadásul az elmúlt évtizedekben Magyarországra érkező multinacionális vállalatok jellemzően a saját, már bejáratott beszállítóikat hozták magukkal. A modell sokszor ugyanaz volt: létrejött egy magyarországi gyár, bekerültek a külföldről érkező technológiák és beszállítói kapcsolatok, miközben a magyar gazdaság főként munkaerőt adott ehhez a rendszerhez
– hívta fel erre a figyelmet Molnár László. Vagyis bár ezek a cégek statisztikailag magyarországi vállalatként jelennek meg, a hazai vállalkozások tényleges integrációja a beszállítói láncokba viszonylag korlátozott maradt. A GKI vezető kutatója szerint az elmúlt 15–20 évben kevés valódi példát lehet találni arra, hogy egy már működő magyar cég érdemben be tudott volna kapcsolódni egy nagy multinacionális vállalat nemzetközi beszállítói rendszerébe.
„A hazai cégek számára sokkal reálisabb stratégia lenne, ha először nem a legnagyobb multinacionális vállalatokat céloznák meg, hanem kisebb, nyugat-európai középvállalatokat. Ezeknél nagyobb esély lehet arra, hogy egy kieső beszállító helyére új szereplő kerüljön be. A globális nagyvállalatok beszállítói rendszereibe bekerülni viszont rendkívül nehéz” – összegezte Molnár László. Ráadásul szerinte ennek a modellnek önmagában sem feltétlenül csak előnyei vannak.
A nagy multinacionális cégek ugyanis folyamatos költségnyomás alatt tartják a beszállítóikat, ami állandó beruházási kényszert eredményez. A cégeknek újabb és újabb fejlesztéseket kell végrehajtaniuk ahhoz, hogy versenyben maradjanak, sokszor még azelőtt, hogy a korábbi beruházásaik megtérültek volna.
Ez ugyan javíthatja a termelékenységi mutatókat, de nem feltétlenül növeli érdemben a hazai hozzáadott értéket.
A 2010 és 2025 közötti időszak egyik legnagyobb nyertese a pénzügyi szektor volt, itt a termelékenység 46 százalékkal nőtt Magyarországon. A háttérben azonban nem egyszerűen „hatékonyabb bankműködés” áll, hanem több, egymást erősítő folyamat. Molnár László szerint az egyik legfontosabb tényező az volt, hogy az elmúlt másfél évtizedben jelentősen nőtt a pénzügyi szolgáltatások volumene. Különösen 2015 után futott fel látványosan a hitelezés, elsősorban a lakáshitelek piacán, de a vállalati hitelezés is bővült, főként a 2020 előtti időszakban. A növekvő hitelállomány automatikusan megemelte a bankok kamat- és jutalékbevételeit is.
Hiába javult a termelékenység, még mindig messze vagyunk az EU élmezőnyétől
A termelékenységi mutató szempontjából ráadásul nem az számít, hogy végül mennyi profit maradt a pénzintézeteknél, hanem az, hogy összesen mennyi jövedelem termelődött a szektorban. Ebbe még a bankadó is beletartozik, vagyis a mutató akkor is emelkedhet, ha a pénzintézetek tényleges nyeresége nem nő ugyanilyen ütemben. Közben a bankszektor működése látványosan digitalizálódott. Az elmúlt években folyamatosan csökkent a foglalkoztatottak száma, bankfiókok zártak be, miközben az online banki szolgáltatások egyre nagyobb szerepet kaptak. A háttérfolyamatok, vagyis a back office rendszerek is jelentős modernizáción mentek keresztül.
Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy kevesebb dolgozóval tudtak egyre nagyobb pénzügyi állományokat kezelni, ami közvetlenül javította a termelékenységi mutatókat. A pénzügyi szektor másik fontos területe, a biztosítási piac hasonló logika szerint működik. Molnár László szerint ma már egy nagyobb biztosítótársaság akár viszonylag alacsony létszámmal is hatalmas ügyfél- és szerződésállományokat képes kezelni. A termelékenység itt éppen abból fakad, hogy kevés emberrel nagyon nagy volumenű szolgáltatást lehet működtetni.
A GKI szerint Magyarországon célzott szektoriális politikára lenne szükség, elsősorban ott érdemes állami beavatkozással segíteni a gazdaságot, ahol egy-egy ágazatnak valódi esélye van a felzárkózásra, de a piac önmagában nem tudja kezelni a beruházási, technológiai vagy munkaerőpiaci korlátokat. Ilyen terület lehet például a tudásintenzív szolgáltatások fejlesztése, az ipari modernizáció vagy azoknak az exportképes hazai feldolgozóipari ágazatoknak a támogatása, amelyek képesek lennének magasabb hozzáadott értékű termelésre. A kutatók szerint azonban nem egyszerű támogatásosztásra lenne szükség, hanem olyan programokra, amelyek eredményei mérhetők és visszaellenőrizhetők.
Összességében az elmúlt másfél évtizedben Magyarország több területen is érdemi előrelépést tett a termelékenység javításában. Számos ágazat gyorsabban növekedett az uniós átlagnál, és bizonyos területeken valóban látható fejlődés történt. Ez azonban egyelőre nem volt elegendő ahhoz, hogy az ország érdemben felzárkózzon az Európai Unió fejlettebb gazdaságaihoz. A magyar gazdaság egyik legfontosabb dilemmája ma éppen ebből fakad:
miközben több szektor képes volt dinamikusan fejlődni, a lemaradás továbbra is jelentős maradt a magas hozzáadott értékű és technológiailag fejlett ágazatokban.
A következő évek egyik kulcskérdése ezért az lesz, hogy a most látható fejlődés tartós pályává tud-e válni, vagy Magyarország továbbra is inkább csak követi, de nem éri utol az uniós gazdaságok élmezőnyét. Molnár szerint önmagában az nem jelentene valódi megoldást, ha a gyengébben teljesítő vállalatok egyszerűen eltűnnének a piacról. Igaz ugyan, hogy ilyenkor a megmaradó szereplők átvehetik a piac egy részét, ettől azonban még nem lesz nagyobb maga a piac. A probléma egyik gyökere szerinte éppen az, hogy a magyar kis- és középvállalkozói szektorban évtizedek óta a kereslet hiánya az egyik legnagyobb korlát.
A GKI felmérései alapján ez a probléma hosszú ideje folyamatosan visszatér. Magyarországon rendkívül sok a vállalkozás: nagyjából 360 ezer jogi formában működő kkv van, miközben a teljes vállalkozásszám megközelíti az 1,8 milliót. Molnár szerint ez azt jelenti, hogy a piac sok területen túlságosan szétaprózódott, „sok a fóka és kevés a hal”. Szerinte ezért lenne szükség olyan iparpolitikára, amely nem egyszerűen támogatásokat oszt, hanem valóban a hatékonyabb vállalati szerkezet kialakulását segíti elő. A cél nem az, hogy politikailag kiválasztott cégek maradjanak életben, hanem az, hogy a valóban életképes vállalkozások tudjanak megerősödni.
A kutató szerint hosszabb távon a gazdaság adottságai is abba az irányba mutatnak, hogy Magyarországnak a tudásintenzív ágazatok felé kellene elmozdulnia – ezt hangsúlyozta most Kármán András, de az elmúlt években az Orbán-kormány több szereplője is.
Magyarország energiaszegény ország, az energia nagy részét importálja, miközben a munkaerőpiac is egyre szűkösebbé válik.
Az aktív dolgozók száma a következő években várhatóan csökkenni fog az öregedő társadalom miatt. Ezért Molnár László szerint olyan szektorok támogatására lenne szükség, ahol magas hozzáadott értékű, képzettebb munkaerőt igénylő állások jönnek létre. Bár a gazdaság egy része még hosszabb ideig támaszkodhat az alacsonyabb képzettségű munkaerőre is, a termelékenység tartós javulásához elengedhetetlen lenne a munkavállalók képzési szintjének emelése és az átképzések erősítése.
(Borítókép: Képünk illusztráció! Fotó: Papajcsik Péter / Index)
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!