Ha a kurdok 20. századi történetét egyetlen mondatban kellene összefoglalnunk, így hangzana: Időről időre erősnek érezték magukat, aztán kiderült, hogy mégsem annyira erősek, és rosszul jártak. Az első világháború után a Sèvres-i békeszerződés még kurd autonómiát és egy lehetséges független államot vetített előre az Oszmán Birodalom romjain, ám a lausanne-i békeszerződés ezt teljesen eltörölte – a kurd területeket Törökország, Irak, Szíria és Irán között osztotta fel, az ígért államiságot pedig egyetlen diplomáciai tollvonással megsemmisítette.
A szovjet támogatással 1946-ban létrejött Mahabadi Köztársaság alig egy évig működött önálló kurd államként Irán északnyugati részén, majd a szovjet kivonulás után Teherán visszafoglalta, vezetőit kivégezték, az autonómia pedig összeomlott. 2017-ben az iraki kurd autonóm régióban tartott függetlenségi népszavazáson a választók több mint 90 százaléka az elszakadásra szavazott, de Irak katonailag visszavette a vitatott olajmezőket, a Kurd Regionális Kormányzat pedig végül gyengébb politikai és gazdasági pozícióban találta magát, mint korábban.
Mazlúm Abdi, a kurd irányítású Szíriai Demokratikus Erők (SDF) vezére alighanem tanult a fenti mintázatból. Noha az SDF közel százezer fegyveressel a közelmúltban még az ország harmadát tartotta ellenőrzése alatt, beleértve az olajban gazdag keleti mezőket, mégis meghátrált. 2026 januárjában az SDF és a szíriai kormány kisebb összecsapások után azonnali tűzszünetet hirdetett, majd megállapodtak abban, hogy a kurd fegyvereseket fokozatosan beolvasztják az állami hadsereg és a belügyi erők kötelékébe, miközben a határátkelők, az olaj- és gázmezők, valamint az ISIS-fogolytáborok felügyelete Damaszkuszhoz kerül. A megállapodás értelmében az SDF nem egységekként, hanem egyénenként integrálódik az állami struktúrákba, ami gyakorlatilag felszámolja a párhuzamos katonai rendszert, amely évekig az északkeleti autonómia alapját adta. A kurd autonómia álma tehát véget ért.
A felemelkedés
De hogyan vált az SDF Szíria egyik legmeghatározóbb fegyveres erejévé? A 2011-ben kezdődő polgárháború káoszában az Iszlám Állam (ISIS) villámgyors terjeszkedése, majd összeomlása hatalmi vákuumot teremtett Északkelet-Szíriában, amelyben új, helyi fegyveres szereplők emelkedtek fel.
Az SDF 2015-ben formálódott egységes katonai erővé, amikor a Kurd Népvédelmi Egységek (YPG) és női alakulata, az YPJ köré arab törzsi milíciák, asszír-keresztény önvédelmi egységek és más helyi csoportok szerveződtek. A gerincet adó YPG politikai hátországát a Demokratikus Egyesülés Pártja (PYD) biztosította, amely ideológiailag és személyi hálózataiban is szorosan kötődik a törökországi Kurdisztáni Munkáspárthoz (PKK), amelyet Ankara és a több nyugati ország terrorszervezetként tart nyilván.
Az ISIS előretörése azonban átmenetileg felülírta a regionális ellentéteket: 2014–2015-től az SDF amerikai fegyverekkel és kiképzéssel felvértezve az ISIS elleni nemzetközi koalíció legfontosabb szárazföldi partnerévé vált, döntő szerepet játszott Kobani megvédésében, majd Rakka és az Eufrátesz menti területek visszafoglalásában. Így a kurd vezetésű erő egyszerre lett Washington legfontosabb helyi szövetségese az ISIS ellen, és egy de facto autonóm északkeleti régió katonai támasza.
Ez persze nem mindenkinek tetszett.
Törökország 2016-tól egymást követő katonai beavatkozásokkal tudatosan ékelődött be a kurd ellenőrzésű területek közé, hogy megakadályozza egy összefüggő, egységes kurd entitás kialakulását a déli határa mentén.
Az Észak- és Kelet-Szíria Demokratikus Autonóm Adminisztrációja, közismertebb nevén Rojava, a polgárháború éveiben afféle politikai laboratóriumként született meg: a kurd vezetés „demokratikus konföderalizmust”, helyi tanácsokat és radikális nemi egyenlőséget hirdetett, amit a nyugati sajtó gyakran utópisztikus, baloldali mintakísérletként mutatott be.
Tény és való, a kirakatban valóban ott voltak a női kvóták, a női milíciák és a feminista retorika. A mindennapokban azonban a régiót és a kurd társadalmat továbbra is erősen meghatározták a hagyományos törzsi-patriarchális viszonyok – kényszerházasságok, becsülethez kötődő erőszak és informális családi igazságszolgáltatás. Ráadásul az állandó biztonsági fenyegetettség miatt autoriter hatalomgyakorlás épült ki: a kritikusokat és rivális csoportokat időnként őrizetbe vették vagy kiszorították, így a gyakorlat messze kevésbé volt demokratikus, mint amit a forradalmi önkép és a nyugati szimpátiát célzó kommunikáció sugallt.
Megosztott kurdok
Fontos leszögezni, hogy a YPG nem azonos a teljes szíriai kurd közösséggel: a kurdok csak mintegy 10 százalékát teszik ki az ország lakosságának, a rivális Kurd Nemzeti Tanácsot pedig a kurdoknak közel fele támogatja. A szíriai kurd politika tehát nem egységes vízió mentén szerveződik, ami tovább bonyolítja bármilyen hosszú távú politikai rendezés kilátásait.
Az SDF katonai sikerei közben túlterjeszkedett: a koalíciót ugyan kurd mag – mindenekelőtt az YPG – hozta létre, de a tagság már a 2017–2019 közötti ISIS-ellenes hadjáratok idején többségében (becslések szerint 50–60 százalékban arab volt), miközben az elfoglalt területek jelentős része eleve nem kurd lakosságú volt. Az olyan kulcsvárosok és tartományok, mint Rakka vagy Deir ez-Zór, döntően – gyakran 80–90 százalék feletti arányban – arab népességűek. Ráadásul törzsi és beduin gyökerű társadalmi szerkezettel, ahol a lojalitás hagyományosan nem ideológiai, hanem pragmatikus: a közösségek a túlélés érdekében ahhoz az erőhöz igazodnak, amely éppen a legerősebbnek látszik. Ez eleve törékennyé tette az SDF uralmát ezeken a vidékeken, és borítékolható volt, hogy a helyi támogatás addig tart, amíg a kurd vezetésű erő katonailag fölényben marad.
Az Aszad-rezsim 2024 decemberében bekövetkező bukása erősen leszűkítette a kurd vezetés mozgásterét. Az Egyesült Államok elismerve Törökország biztonsági igényeit Szíriában, 2025 márciusában tárgyalóasztalhoz kényszerítette Mazloum Abdit Damaszkusz új urával, Ahmed al-Saraaval –, hogy politikai kompromisszumot keressen. Ez a folyamat tetőzött be most januárban. Az SDF és a YPG gyakorlatilag összeomlott.
A kurdok új hajnala
A sokszor ismételt narratíva, hogy „a Nyugat cserben hagyta a kurdokat, akik helyette harcoltak az ISIS ellen”, félrevezető leegyszerűsítés: a háborúkban senki nem küzd önzetlenül másokért. Az SDF is nagyon is kézzelfogható ellenszolgáltatásokért – amerikai fegyverekért, légi támogatásért, az olajmezők feletti ellenőrzésért és az autonómia reményéért – vállalta az ISIS elleni szárazföldi harc oroszlánrészét és a foglyok őrzésének terhét.
A tény, hogy Donald Trump az al-kaidás múltú új vezetésnek szavazott bizalmat a lojális kurdokkal szemben nem meglepő. Kevésbé köztudott tény, de Ahmed al-Saraa és Washington együttműködése nem új. Al-Saraa és az általa vezetett HTS már 2016 óta együttműködik az amerikai CENTCOM-mal az ISIS és az al-Kaida hálózatai ellen, ami részben magyarázza, miért tudott gyorsan politikai bizalmat építeni Washington felé. A különbség a személyes és szervezeti múltban rejlik: míg Ahmed al-Saraa nyíltan szakított az al-Kaidával, Mazlum Abdi számára a Kurd Munkáspárttól való elszakadás jóval nehezebb volt, mert karrierje és személyes kapcsolati hálója évtizedeken át a PKK-ban épült, a szíriai YPG/SDF parancsnoki rétegének jelentős része ebből a mozgalomból érkezett, és az ideológiai–szervezeti függés egyszerűen nem volt levágható egyik napról a másikra. Ez a kötődés viszont Törökország szemében vörös posztó maradt, az Egyesült Államok pedig végül a NATO második legnagyobb haderejével rendelkező szövetségest választotta a korábban támogatott milícia helyett.
Bár az SDF katonailag végül megbukott, és beépülni látszik Szíria állami struktúrájába, a kurd közösség összeségében nyert: a 2025-ös és 2026-os politikai rendezések révén a damaszkuszi vezetés olyan jogokat ismert el számukra, amelyek Szíria modern kori történetében eddig soha nem léteztek. A kurd hivatalos nyelv lett, amit az iskolákban is oktatnak, akiktől az Aszad-rezsim megtagadta azt, most állampolgárságot kapnak, a Nowruz, a kurd újév pedig állami nemzeti ünnep lett.
Az autonómia, pláne függetlenség álma így szertefoszlott, de amit a kurdok most kaptak – nyelvet, jogi elismerést és intézményes jelenlétet az államban –, az először teszi lehetővé számukra, hogy ne a térképeken, hanem a mindennapokban vívják meg a harcot saját jövőjükért.
A szerző a Migrációkutató Intézet kutatási vezetője
(Borítókép: Szíriai kurdok 2023. március 21-én. Fotó: Anas Alkharboutli / picture alliance / Getty Images)
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!