Hosszú ideje a 3 százalékos inflációs cél jelenti a Magyar Nemzeti Bank monetáris politikájának egyik legfontosabb kapaszkodóját. Most azonban éppen Magyarország tervezett euróbevezetése írhatja át ezt a keretrendszert. Banai Péter Benő, az MNB alelnöke szerint ugyanis indokolttá válhat a jelenlegi inflációs cél felülvizsgálata, miközben a jegybank továbbra is reálisnak tartja a júniusban meghatározott, 2 százalék alatti éves infláció elérését. A kérdés messze túlmutat azon, hogy néhány tized százalékponttal magasabb vagy alacsonyabb lesz-e a pénzromlás üteme.
Ahhoz, hogy a kormány végigvigye az euró bevezetését, az MNB-nek is hozzá kell igazítania saját gondolkodását az eurózónához vezető út követelményeihez. A jegybank ebben konstruktív partnerként kíván részt venni, miközben elsődleges feladata továbbra is az árstabilitás elérése és fenntartása marad. Az euróhoz vezető út ugyanakkor nem pusztán az inflációról szól: stabil költségvetésre, csökkenő adósságrátára, alacsony állampapírhozamokra és stabil árfolyamra is szükség van.
Vagyis a 3 százalékos inflációs cél esetleges átírása csak egy eleme lehet egy jóval nagyobb gazdaságpolitikai alkalmazkodásnak.
Mindezek mellett érdemes külön megvizsgálni az MNB egyik legfontosabb felvetését, mit jelentene, ha a jegybank valóban hozzányúlna az inflációs célhoz. Egy ilyen lépés ugyanis jóval több lenne egyszerű technikai módosításnál, hatással lehet a monetáris politika mozgásterére, az inflációs várakozásokra és arra is, hogyan illeszkedik Magyarország gazdaságpolitikája az euró bevezetéséhez vezető folyamatba.
Miért fontos az inflációs cél?
Mindenekelőtt azt érdemes tisztázni, hogy pontosan mihez is nyúlna hozzá a Magyar Nemzeti Bank. Az MNB hivatalos inflációs célja jelenleg 3 százalék, amelyet egy ±1 százalékpontos toleranciasáv vesz körül. Ez nem pusztán egy szám, hanem a monetáris politika egyik alapvető viszonyítási pontja. Az MNB 2001 óta úgynevezett inflációs célkövetési rendszert alkalmaz. Ennek lényege leegyszerűsítve az, hogy a jegybank nyilvánosan megmondja, milyen inflációs szintet tekint kívánatosnak, majd a rendelkezésére álló eszközökkel arra törekszik, hogy az inflációt ideterelje.
A rendszer erejét éppen a kiszámíthatóság adja. A gazdaság szereplői tudják, milyen infláció elérésére törekszik a jegybank, az MNB ezzel pedig ezzel számonkérhető. De hogyan képes egy jegybank egyáltalán befolyásolni, hogy mennyivel emelkedjenek az árak? A legfontosabb eszköze az irányadó kamat, annak változása azonban nem közvetlenül és főként nem azonnal jelenik meg az inflációban. A hatás az úgynevezett monetáris transzmissziós mechanizmuson keresztül gyűrűzik végig a gazdaságon. Ennek három meghatározó útja a kamat-, az árfolyam- és a várakozási csatorna.
A kamatcsatorna működése könnyen követhető. Ha a jegybank csökkenti az alapkamatot, az olcsóbb finanszírozáson keresztül ösztönözheti a hitelfelvételt, a fogyasztást és a beruházásokat. A gazdaságban így erősödhet a kereslet, ami egy ponton az árakra is felfelé irányuló nyomást gyakorolhat. A kamatemelés ezzel ellentétesen működik, drágítja a finanszírozást, fékezi a keresletet, ezen keresztül pedig mérsékelheti az inflációs nyomást.
A második fontos út a forint árfolyamán keresztül vezet. Változatlan kockázati megítélés mellett a magasabb jegybanki kamat tőkebeáramlást ösztönözhet, ami erősítheti a forintot az euróval szemben, míg a kamatcsökkentés ellenkező irányú folyamatot indíthat el. Ez azért számít az infláció szempontjából, mert az árfolyam változása közvetlenül megjelenhet az importált termékek forintban számított árában, miközben a nettó exporton keresztül a keresleti oldalára is hat.
Van azonban egy harmadik, kevésbé kézzelfogható csatorna, amely a modern jegybankok működésében különösen fontossá vált: a várakozásoké. Mert nemcsak az számít ugyanis, hogy mit tesz ma az MNB, hanem az is, hogy a háztartások, a vállalatok és a piacok szerint mit fog tenni a jövőben.
Ha a gazdaság szereplői elhiszik – márpedig Varga Mihály vezetése alatt ez egyértelmű –, hogy a jegybank valóban elkötelezett az árstabilitás mellett, akkor saját döntéseikben is számolnak azzal, hogy középtávon az infláció a jegybank által meghatározott cél környékére tart.
Ez az úgynevezett „horgonyzott” inflációs várakozás. Ennek komoly jelentősége van, az árakról és bérekről szóló döntésekbe nem épül be automatikusan az a feltételezés, hogy a magasabb infláció tartósan velünk marad. Éppen ezért különösen fontos maga az inflációs cél és a jegybank hitelessége is. Ráadásul a monetáris politika lassú műfaj. Nem egy kapkodó, türelmetlen embereknek való. Egy kamatdöntés teljes hatása csak később jelenik meg, és az sem mindegy, milyen eredetű sokk térítette el az inflációt a céltól. A Monetáris Tanács ezért általában előretekint: kamatdöntéseinél jellemzően azt mérlegeli, hogyan alakulhat az infláció a következő 5–8 negyedévben.
Előbbi egyben azt is megmagyarázza, miért nem próbál a jegybank minden rövid távú áremelkedést azonnal kamatemeléssel letörni. Egy évnél rövidebb időtávon a monetáris politika inflációra gyakorolt hatása gyenge, miközben egy átmeneti sokk agresszív ellensúlyozása aránytalanul nagy reálgazdasági áldozattal járhat. A kritikus pont ilyenkor is a várakozásoknál van. A jegybanknak arra kell ügyelnie, hogy az átmeneti drágulásból ne váljon tartós folyamat, ne épüljön be a gazdasági szereplők várakozásaiba, majd az ár- és bérezési döntéseken keresztül újra és újra az inflációba. Ezeknek az úgynevezett másodkörös hatásoknak a megfékezése az egyik kulcsa annak, hogy egy egyszeri inflációs sokkból ne legyen hosszabb távú probléma.
De térjünk vissza az inflációs célhoz.
Az inflációs cél ugyanakkor nem volt mindig 3 százalék. Amikor az MNB 2001-ben elindította az inflációs célkövetés rendszerét, még jóval magasabbról indult: az év decemberére 7 százalékos, 2002 végére pedig már 4,5 százalékos inflációt tűzött ki célul. A következő években fokozatosan egyre alacsonyabb szint felé terelte a célt a jegybank. A 2003 végére meghatározott érték 3,5 százalék volt, és ugyanezt a szintet célozta meg 2004 decemberére is. Ezt követően 4 százalékos cél következett 2005 végére, majd 2006 decemberére ismét 3,5 százalékra került a mérce. Az igazán fontos váltás 2005 augusztusában következett be. Ekkor az MNB már nem egy adott év végére meghatározott célt jelentett be, hanem folyamatosan elérendő, 3 százalékos inflációs célt határozott meg.
Ez lett az a szint, amely aztán hosszú időre a monetáris politika egyik legfontosabb kapaszkodójává vált. A rendszert 2015 márciusában finomították tovább, a 3 százalékos cél megmaradt, de kiegészült egy ±1 százalékpontos toleranciasávval. Tehát az inflációs cél azért kulcsfontosságú, mert kijelöli azt a szintet, amelyhez a jegybank a kamatpolitikájával az inflációt középtávon terelni igyekszik, miközben a gazdasági szereplők várakozásait is ehhez horgonyozza. Ha a vállalatok, a háztartások és a piacok hitelesnek tartják ezt a célt, az az ár- és bérezési döntéseken keresztül önmagában is segítheti az árstabilitás fenntartását.
Nem álom többé a 2 százalékos infláció
De mennyire reális, hogy Magyarország a 2 százalék körüli infláció világába kerüljön? Regős Gábor, a Gránit Alapkezelő vezető közgazdásza az Indexnek arról beszélt, hogy az elmúlt időszak ebből a szempontból alapvetően formálta át a gondolkodásunkat. Korábban szinte elképzelhetetlennek tűnhetett az 1–2 százalék közötti infláció, holott a 2010-es években erre is bőven akadt példa. Ahhoz, hogy megértsük, mennyire tartható fenn egy ilyen alacsony inflációs környezet, három tényezőt kell különválasztani.
Az első az importált, vagyis külföldről érkező infláció, amelyhez az energiaárak alakulása is hozzátartozik. Magyarország kis, nyitott gazdaság, ezért ha külföldön erős az áremelkedés, abból nehezen tudja teljesen kivonni magát. A helyzet azonban fordítva is működik. Az ország legszorosabb kapcsolatai az eurózónához kötődnek, az Európai Központi Bank inflációs célja pedig 2 százalék. Regős érvelése szerint ezért, ha az EKB sikeresen teljesíti a feladatát, hosszabb távon az eurózóna felől is nagyjából ilyen inflációs környezet érkezhet. Vagyis a külső folyamatok önmagukban nem feltétlenül akadályozzák meg, hogy idehaza is tartósan alacsony legyen az infláció.
A második kulcstényező a forint árfolyama. A korábbi években a gyengülő forint jelentősen hozzájárult az áremelkedéshez, az elmúlt időszak azonban azt is megmutatta, hogy ez nem valamiféle megváltoztathatatlan adottság. A forint nem csak gyengülni képes. Ha hiteles gazdaságpolitikával sikerül stabilan tartani az árfolyamot, ez a csatorna sem szükségszerűen fűti tovább az inflációt. Marad azonban egy harmadik, részben már Magyarországon belül eldőlő tényező: a hazai gazdaság állapota.
Idetartozik a belső kereslet ereje, a bérek emelkedése és a kormányzati döntések hatása is. Ezek önmagukban ugyancsak nem teszik lehetetlenné az alacsony inflációt, Regős szerint azonban éppen ezen a területen lehet a legnagyobb kockázat, ha a 2 százalék körüli szint tartós elérése válik a mércévé. A kérdés már nem feltétlenül az, hogy Magyarországon elképzelhető-e 2 százalék körüli infláció. Sokkal inkább az, hogy a külső környezet, a forint stabilitása és a hazai gazdaságpolitika egyszerre képes-e olyan feltételeket teremteni, amelyek mellett ez nem csupán néhány kedvező hónap erejéig, hanem tartósan is fennmaradhat.
Ez lehet az euróbevezetéshez vezető út első lépése
Fontos azonban egy félreértést eloszlatni: az inflációs cél kijelölése nem jelenti azt, hogy ha az MNB 2 százalékra vinné le a célt, akkor onnantól minden hónapban pontosan 2 százalékos inflációt kellene látnunk. Ahogy a jelenlegi cél mellett sem áll folyamatosan 3 százalékon a pénzromlás üteme, úgy egy alacsonyabb célszám sem jelentene ilyen automatikus eredményt. A gazdaságot ugyanis folyamatosan érhetik olyan külső és belső sokkok, amelyek eltérítik az inflációt a kijelölt pályától. Az inflációs cél nem ezek teljes kiküszöbölésére szolgál, ahogy írtuk, sokkal inkább azt a középtávú irányt jelöli ki, amelyhez a jegybank az árak emelkedési ütemét vissza kívánja terelni.
Arra nem mernék fogadást kötni, hogy mindig 2 százalék alatti lesz a magyar infláció, de hogy mekkora lesz, abban mindenképpen szerepe lesz a fiskális és a monetáris politikának. Tegyük hozzá, az alacsony inflációt most sem támogatja minden tényező – gondoljunk az iráni háborúra és az ebből fakadó áremelkedésekre, azaz az alacsony infláció még ilyen környezetben sem megugorhatatlan. Ha tehát megcélzunk egy 2 százalékos inflációt, akkor nagyobb eséllyel sikerül elérni, mint ha egyébként kevésbé szigorú célt tűzünk ki magunk elé
– mondta Regős Gábor, aki azt is hozzátette, megfelelő fiskális és monetáris politika nélkül elképzelhetetlen a 2 százalékos infláció – megfelelővel viszont lehetséges. A világpiaci áraknak természetesen van szerepe, és ezek mindig fognak sokkokat okozni az inflációban, de az inflációs cél sehol nem a sokkokra készül – a 3 százalékos cél mellett sem. „Ha a monetáris és fiskális politika súlyát vetem össze, akkor talán a monetáris politikáé nagyobb, hiszen kamatpolitikájával talán legközvetlenebbül az árfolyamra hat. A fiskális politika viszont jelentősen képes alakítani az ország kockázati megítélését, ami szintén hat az árfolyamra.”
Így adódik a kérdés: ha Magyarország valóban be akarja vezetni az eurót, akkor szükségszerű-e hozzányúlni a jelenlegi 3 százalékos inflációs célhoz? Erre a válasz egyszerű: igen. Az eurózóna inflációs célja 2 százalék, ezért nehezen lenne összeegyeztethető a csatlakozással, ha a jegybank tartósan ennél magasabb infláció elérésére kalibrálná saját politikáját. Regős Gábor szerint a probléma leegyszerűsítve az, hogy az MNB-től jelenleg 3 százalékos inflációs cél követését várjuk el, miközben az euró bevezetéséhez olyan inflációs kritériumot kell teljesíteni, amely ennél szigorúbb környezetet feltételez.
Ha a jegybank az egyik irányba kormányozza a monetáris politikát, miközben az euróhoz vezető út ennél alacsonyabb inflációt követel meg, a két cél előbb-utóbb összeütközhet.
Magyarország ebből a szempontból ráadásul a régióban is kilóg. Csehországban 2 százalékos, Lengyelországban és Romániában pedig 2,5 százalékos inflációs célt követnek. A magyar 3 százalék tehát ezeknél magasabb. Ezért azon sem érdemes meglepődni, ha hosszabb távon maga a magyar infláció is magasabban alakul. Nem mindegy azonban, mikor nyúl hozzá az MNB a célhoz.
Regős Gábor külön felhívta arra a figyelmet, hogy – mondjuk – egy 10 százalék körüli inflációs környezetben kevés hitelessége lenne annak, ha a jegybank egyszer csak 3-ról 2 százalékra vinné le a célt. A mostani helyzet szerinte éppen azért különleges, mert alacsony infláció mellett már valódi jelentősége van annak, hogy a jegybank 2 vagy 3 százalékot jelöl ki elérendő szintként.
Vagyis ha az MNB valóban csökkenteni akarja az inflációs célt, most nyílhatott meg erre az egyik alkalmas időablak.
Az euróbevezetés tervezett menetrendje azonban ennél is szűkebb keretek közé szoríthatja a jegybankot. Ha Magyarország valóban azt akarja, hogy 2030-ra teljesítse a csatlakozás feltételeit, akkor addigra az inflációnak is összhangban kell lennie az euró bevezetéséhez szükséges kritériummal. Ez a követelmény a három legalacsonyabb inflációjú ország átlagához képest legfeljebb 1,5 százalékpontos eltérést enged meg. Csakhogy a monetáris politika késleltetve fejti ki teljes hatását – ahogy azt korábban bemutattuk, az MNB jellemzően több negyedévvel előre tekint.
Ezért nem lenne elegendő 2030 környékén elkezdeni alkalmazkodni. Ha addigra már az euróhoz szükséges inflációs környezetet akarjuk látni, a jegybanknak egy-két évvel korábban ennek megfelelő monetáris politikát kell folytatnia.
Regős Gábor szerint ez pedig egy meglehetősen konkrét határidőt rajzol ki: ha a 2030-as céldátum komoly, akkor legkésőbb 2028-ra az MNB-nek már az új, alacsonyabb inflációs cél szerint kellene működnie. A 3 százalékos cél felülvizsgálata ebből a nézőpontból már nem pusztán elméleti jegybanki vita, hanem az euróbevezetés menetrendjének egyik első gyakorlati lépése lehet.
De mekkora árat fizetnénk a 2 százalékért?
Az alacsonyabb inflációs céllal szemben adódik egy kézenfekvő ellenérv. Ha az MNB tartósan kisebb áremelkedést akar elérni, ahhoz szigorúbb monetáris politikára lehet szükség, ami visszafoghatja a gazdaságot. Regős Gábor szerint azonban érdemes megfordítani a kérdést, az elmúlt évek tapasztalatai alapján sokkal inkább a magas infláció járt jelentős reálgazdasági áldozattal. Kétségtelen, egy alacsonyabb cél szigorúbb jegybanki politikát követelhet meg. A magasabb kamatok fékezhetik a keresletet, ezen keresztül pedig a növekedést is.
Regős szerint azonban nem látszik az a többletteljesítmény, amely azt igazolná, hogy Magyarország a magasabb inflációs célból – vagy akár a gyengébb forintból – érdemi növekedési előnyhöz jutott volna az elmúlt években. Ezért félrevezető lenne úgy tekinteni a 2 százalékos célra, mintha Magyarországnak szükségszerűen a gazdasági növekedés egy részét kellene feláldoznia érte. Régiós példák is árnyalják ezt a képet: sem a 2 százalékos célt követő cseh, sem a 2,5 százalékos céllal működő lengyel gazdaságot nem lehet pusztán emiatt sikertelenebbnek nevezni a magyarnál.
A gazdasági teljesítmény tehát jóval több tényezőn múlik annál, hogy a jegybank 2, 2,5 vagy 3 százaléknál húzza meg az inflációs célt.
Az alacsonyabb cél mellett Regős szerint ezzel szemben több érv is felsorakoztatható: erősítheti a jegybanki politika hitelességét, hozzájárulhat a tartósan alacsony inflációhoz, és segítheti a gazdasági konvergenciát is. Érdemes azonban visszatérni ahhoz, hogy miért van egyáltalán nullánál magasabb inflációs cél. A jegybank feladata az árstabilitás elérése, ez azonban nem azt jelenti, hogy az áraknak egyáltalán nem szabad emelkedniük. A pozitív célszám egyik indoka éppen az, hogy kellő távolságot tartson a gazdaság a deflációtól, vagyis az árszínvonal tartós csökkenésétől.
Innen nézve ez az érvelése egyszerű. Ha a 2 százalékos cél elegendő mozgásteret biztosít az árstabilitás fenntartásához és a defláció elkerüléséhez, akkor ennek Magyarországon is működőképesnek kell lennie. Különösen úgy, hogy legfontosabb külkereskedelmi kapcsolataink az eurózónához kötődnek, ahol ugyancsak 2 százalékos inflációs céllal számolnak. A magasabb inflációs cél mellett azzal lehet érvelni, hogy egy feltörekvő gazdaság gyorsabban tud növekedni a magasabb infláció mellett, és hogy a magasabb növekedés nagyobb inflációt hoz magával. Ebben is van igazság, de amint az elmúlt években láttuk, nem a magasabb infláció hozza el a növekedést.
(Borítókép: Egy nő egy piacon vásárol. Fotó: Oscar Gonzalez / NurPhoto / Getty Images)
Itt állítsa be, hogy az Index az elsők között legyen a Google-találatokban!
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!